Minden változásnak az alapja lenne. A megfelelő munka, bérezés. A leszakadó régiókban is. Ahol a legtöbben az állami intézményrendszerben dolgoznak, és a közfoglalkoztatásban. A szolgáltatások szűkre szabottak, kevés a szakember, ők mobilisak, és, ha nem is költöznek el, de nem itt keresik a boldogulás lehetőségeit.

Az Igazgyöngyben mi is kiemelten fontosnak tartjuk a munkához való hozzásegítést. Segítünk, hogy máshol munkát vállalhassanak, és próbálunk valamit kezdeni a helyhez kötött itthon maradókkal is.

A héten voltam egy beszélgetésen, ahol a romák foglalkoztatása is szóba került. Volt olyan, egyébként logikus vélemény, miszerint a romáknak ez a mostani helyzet egy kitörési pont, hiszen mindenhol munkaerőt keresnek. Ez nyilván igaz azokra, akiknek a munkavállalói kompetenciái megfelelőek, tudnak dolgozni, képesek tanulni is, ha kell. De az is látszik, hogy ez nincs meg mindenkinél. Legalábbis nekem, nekünk az látszik, hogy nagyon sok embernél nincs meg.

Volt, aki elmondta a beszélgetésen, hogy a településéről 80 fő mondott fel a közmunkán, és helyezkedett el a környéken, valamilyen üzemben. Más pedig arról beszélt, hogy ő romákat is foglalkoztat a vállalkozásában, akik szárnyalnak, szinte versenyeznek, hogy minél jobban megfeleljenek a munkáltató elvárásainak.

Én nem tudtam ilyen szép eredményekről beszámolni. Így megint csak az a kép alakult ki bennem, mint sokszor, amikor ilyen fórumokon óhatatlan az összehasonlítás másokkal, hogy vagy nagyon rosszul csináljuk, vagy mi, valami másik világban élő romákkal foglalkozunk. Mert nekünk nem sikerül ekkorát mozdítanunk rajtuk, pedig nagyon igyekszünk.

Rengeteg megkeresés jön hozzánk is, mindenféle remek konstrukcióval a munkavállaláshoz, távolabb, olyan fizetésekkel, amihez ezen a vidéken a több diplomával rendelkezők sem jutnak hozzá. Mégsem jelentkezik rá senki, mi meg már nem nagyon merünk felelősen ajánlani senkit, mert tudjuk, nem lenne hosszú távú az elköteleződés a távoli munkahely iránt. Az ok pedig sokféle. Az egyik legfontosabb, hogy itt kell hagyni a családot. A nők nem tehetik meg, a férfiak próbálják, de hosszú távon nem megy. A gyerekek elkanászodnak, a család kettészakad. Itthon a napi gondok azonnali beavatkozásokat igényelnek, inkább visszajönnek hát azok is, akiknek a munkahely távol jobb fizetést adna. És ez általában nem az első hónap, hanem a második, vagy harmadik, a munkáltatóknál is sok a rossz tapasztalat, próbálnak az első pillanattól vonzóbb lenni, mint a minimálbéres állások, de azért legalább négy hónapra szeretnék bebiztosítani magukat egy-egy személy esetében. Mert így, mire betanítják, már el is tűnik.

No meg persze van más is. A napokban volt itt egy baromfifeldolgozó cég toborozni, mindent megoldanak, buszt küldenek hétfőn, pénteken haza is hozzák őket, lesz szállás, egy hét után bér is, hónapról hónapra kínálnak mindig többet, csak maradjanak a munkavállalók. Mi is próbáltuk népszerűsíteni őket, nem tudom, végül hány embert sikerült bevonzaniuk. Minden esetre a csütörtöki bemutatkozás után már pénteken jött egy asszony, ő jelentkezett, de segítséget kér, főleg annyi élelemben, amivel el lesz az első jövedelemig, no meg tisztálkodószerben, olyan holmikban, ami másnak természetesen van meg, ha egy hétre elutazik valahova. Ilyen feltételhiányosan indulva nem tudom, mennyire lesz tartós az elköteleződése.

Aztán itt van, ami nálunk nagyon erősen jellemző, a tartozások elképesztő rendszere. A behajtócégek követelései, melyek elől menekülnek, olyan áron is, hogy ne legyen bejelentett munkájuk. A településen, ahol a 80 ember elhelyezkedett, egy nagy, országos szervezet adósságkezelést csinált… megszabadítva őket a gúzsba kötő tartozásoktól. Mindenkit. Ami nyilván csodálatos.

Mi ilyenre forrás híján nem vállalkozhatunk. Bár most mi is megcsináltunk egy adósságrendezést, egy személynél, aminek a következménye egy óriási konfliktus lett a csapaton belül, pedig egy olyan tartozáselemről volt szó, amiről ő nem is tehetett, egy házcserével kapta, tudatlanul.

És mi küzdünk az általunk teremtett munkahelyekkel is. Pedig adjuk a garantált minimálbért, mégis sok a felmondás, lassan már minden családból megfordultak nálunk. Ma egy minimálbéres alkalmazása több mint 8 ezer Ft-ba kerül naponta a munkáltatónak. Ennyit meg kellene termelnie mindenkinek, hogy a munkahely fenntartható legyen. Ettől még messze vagyunk. Ha a tempón, a hatékonyságon emelünk, sokaknak megterhelő a munka. Ha a minőségen, akkor is. A munkafolyamatok egymásra épülése pedig az együttműködés hiánya miatt örökös konfliktusforrás. Mindenre az első reakció, hogy „felmondok”. És a faluban is ez terjed: nálunk túl sokat kell dolgozni, nagyon kell figyelni. Pedig messze vagyunk az Igazgyöngyön túli nyílt munkaerőpiac elvárásaitól, hiszen tudjuk, akikkel dolgozunk, azok fejlesztésre szorulnak. Nálunk a munkára képes ember az igazi termék, a többi csak a fenntartást segítő elem. A társadalmi vállalkozásunkkal az a célunk, hogy egyszer majd elhagyható legyen belőle a társadalmi jelző, és ők maguk tudják működtetni, akiket most próbálunk erre képessé tenni.

Ezért, amikor elkezdtük a munkahelyteremtést, a munkahelyen dolgozó csapatot is igyekeztünk mindenbe bevonni, a döntéseket együtt hoztuk meg. Hogy érezzék, nem nekünk, hanem maguknak építik ezt az egészet. De most úgy hozta a helyzet, hogy ezen változtatnunk kell. Mert nem tartunk még ott, hogy közösségként működjenek.

Most három változást is behoztunk: 1. ) A döntéseket a helyi vezetőkkel hozzuk meg, a többieket nem vonjuk be, tőlük azt kérjük, hogy a nekik kiadott feladat végrehajtására koncentráljanak csak. 2.) Ha valaki felmond, és elrohan, azt így nem fogadjuk el. A döntését meg kell, hogy beszélje a pszichológusunkkal. Mert az indulatból meghozott döntést sokszor két nap múlva visszavonják, aztán rá két napra egy újabb munkatársi vitában mégiscsak a mellett döntenek. Nem épült be, hogy egy munkahely nem olyan, mintha átszaladna a szomszédba valamiért, másnap meg nem megy, mert megsértődött. Egy szakemberrel történő átbeszélés szükséges lesz az indulatkezeléshez, a végső, átgondolt döntéshez. 3.) A munkahelyet megnyitottuk a szomszédos települések felé. Mert máshonnan örömmel dolgoznának nálunk, mert itt megkapják a minimálbért, és még egyéb támogatásokat is a problémáikhoz. Hátha akkor ebben a zárt kis faluban is más lesz ennek a mi munkalehetőségünknek az üzenete. Frissítést, új impulzusokat hozhatnak be mások, mert úgy tűnik, újra ugyanazokat a köröket futjuk az itt élőkkel.

Talán ezek a változtatások is mutatják, milyen nehéz a helyzet a generációs szegénységben élő, háztartásbeliként, vagy alkalmi- és feketemunkán szocializálódott felnőttekkel, akik az iskolarendszerből alapkészség-hiányosan, szakma nélkül kerültek ki. Nem a munkafolyamat betanulása a nehéz.. az előbb-utóbb sikerül. Hanem a többi: a kitartás, a felelősség, a többiekkel való együttműködés, kommunikáció. Ezzel a munkát ajánlók nem számolnak, hogy ez is hiányzik. Folyamatosan keressük a fogást ezen a rémesen bonyolult problémán. Néha visszalépünk, mint most is. Mert néha muszáj.

Mindig azt mondom, ha egyszerű lenne, már megoldódott volna. Egyszerűen pedig a megoldások csak elméletben fogalmazódnak meg. Mert leírni, jó messze, egy íróasztalnál mindent le lehet. Szép, logikus rendszereket lehet felépíteni, ami valahol, lehet, működhet is. A valóság azonban más. Az nagyon gyakran másfele kanyarítja a történeteket.