Azt kérdezték tőlem a minap, mit gondolok, milyenek a pedagógusok ma Magyarországon. Hosszasan gondolkodtam, mit is mondhatnék, és egy kis időt kértem. Mert nem akarok az általánosítás csapdájába esve megbántani senkit… mégis, össze kellene valahogy foglalnom az érdeklődőnek, milyen jelenségeket tapasztalok gyakrabban, mit gondolok a változásokról.

Mert változások vannak, ez kétségtelen, több kitekintésben is látom ezt, hiszen tagja vagyok szakmai hálózatoknak, dolgozok oktatási programokban, megfordulok sokfelé, kapcsolatban vagyok több iskolával, és egyre többen írnak nekem üzeneteket, amiben tanácsot, segítséget kérnek, pedagógusok, szülők, mindenfelől.

Az a véleményem, hogy egy tantestület munkáját alapjaiban határozza meg az igazgató, nem változott. Ma is azt látom, az ő viszonyulásuk a változásokhoz, helyzetekhez, problémákhoz, leképeződik a hozzájuk tartozó pedagógusokban. Az igazgató erősít meg és szorít vissza folyamatokat, támogat, vagy figyelmen kívül hagy, megerősít, vagy fenyeget, esetleg büntet. Aki nem bírja, vagy elmenekül, vagy alkalmazkodik. A többség ezt teszi. Főleg vidéken, ahol nincs hova menni.

Nos, most három nagy csoportba rendezem magamban a pedagógusokat. Nyilván meghatározó az is, milyen iskolában tanítanak, olyanban-e, ahol a szülői háttér támogató, sőt, a szülők bele is szólnak a dolgokba, erős az érdekérvényesítési képességük, vagy egy szegregált iskolában, ahol a napi gondok aláássák a pedagógiai munka minden elemét, és támaszkodni sincs kire.

Az első csoportomban az alkotó típusúak vannak. Régen belőlük sokkal több volt, az igazgatók zöme ilyen volt, és a tantestületekben is sokan dolgoztak így. Kreatívan, keresve az új megoldásokat, örömmel, és büszkén. Iskola-arculat alakítók voltak, egyéniségek, kísérletezők, műhelymunkában dolgozók. Szabálytartók, de rugalmasan alkalmazkodók. Ma ilyen igazgatót alig látni. Azokban az iskolákban, ahol még ez a szellemiség fellelhető, ott a tantestületen belül többségben van még az alkotó pedagógusok típusa, kész csoda, hogy tudtak egymást támogatóan megmaradni, és fontos az is, hogy kapnak megfelelő szülői támogatást is. Így képesek még arra, hogy a legjobbat hozzák ki a kötöttségekkel teli helyzetből. Ezek az iskolák jellemzően nem a leszakadó települések intézményei.

A második csoportot inkább a végrehajtás jellemzi. Ez jelen volt mindig, de a központi irányítás most ezt a szerepet felerősítette, és azt hiszem, el is torzította. A helyi megoldásokon való gondolkodás központi szintre került, a gondolkodni akaró igazgatók pedig ezt nem bírták. No meg a rendszer sem bírta őket. Helyükre olyan személyiségek kerültek, akiknek az erőssége a szabályok betartatása, és nem a megoldásokon való töprengés. Mondhatnám, hogy adminisztratív irányítók ők, hiszen egy más felelősségi körben vannak most, mint elődeik, utasítás-vezéreltek, a végrehajtás felelőssége van csak rajtuk. Így is élik meg, nem akarnak alakítani a dolgokon, úgy vezetik az iskolát, mintha csak annyi lenne a dolguk, hogy létezzenek, változást ne generáljanak. „Ezt a feladatot kaptam a fenntartómtól, a munkaadómtól, kötelességem maradéktalanul végrehajtani.”- olvastam nemrég egy iskolaigazgató levelében az egyik listán, ahol az iskolák honvédelmi intézkedéseiről volt szó. Az ilyen igazgató mellett a tantestület is ilyenné válik. A visszacsatoláshoz kapcsolódó öröm abban testesül meg, hogy jól hajtotta-e végre az utasítást. Ehhez nem kell a gondolkodni akarás. Megmondják, mint kell tenni, azt is, hogy hogyan, milyen papíron, mikor, hányszor, stb. Ők elfogadnak mindent, szó nélkül. A pozícióban érzett biztonság ebben a megerősítő, teszik hát, amire utasítják őket, egyik nap ezt, másik nap akár az ellenkezőjét, ahogy a feljebbvaló kéri.

A harmadik típus a sodrodóké. Ők is végrehajtók, de bennük már annak az öröme sincs meg, hogy megcsinálták, amire utasították. Itt látok még altípusokat, többféle kiágazással. Az érzelmet nem mutató, véleményt nem mondó, kiégett pedagógus az egyik. Aki vagy marad, nyugdíjig, mert olyan az élethelyzete, kora, hogy nem tud hova lépni, ők úgy védik meg magukat, hogy gépiesen dolgoznak, örömtelenül, belefáradva, a „nekem mindegy” hangulatban napról napra, évről évre. Már csak a nyugdíjat várják. Kárt nem okoznak, de haszna sincs a munkájuknak, látszat csak, amit végeznek, teljesítmény nélkül, a felelősség áthárításával a gyerekekre. Ők nem foglalnak állást semmiben, üres tekintettel ülnek a gyűléseken, nem sértődnek meg semmin, és nem örülnek semminek. Nem vállalnak semmit, csak ami kötelező. Vannak, akiknek van más lehetőségük, és elmennek onnan, vagy elköltöznek, vagy pályaelhagyók lesznek. Az élethelyzetük függvénye, hogy mennek, vagy maradnak.

A sodródóknál van másik típus is. Amikor a kiégés negatív érzelmekkel párosul, mérgezve magát, a kollégáit, a légkört és persze a gyerekeket is. Irigység, rosszindulat jellemzi őket, így viszonyulnak a gyerekekhez is, ilyen szülői történetet kapok a legtöbbet, a pedagógushoz, de talán az emberhez is méltatlan megalázásoktól kezdve a kárörvendő, ebben az érzésben partnert kereső (és találó) magatartásig. Sajnos, az is minden valószínűség szerint igaz, hogy akire ez jellemző, az szakmailag és emberileg nem volt eddig sem alkalmas pedagógusnak.

Sokat gondolkodom a pedagógustársadalmon. Nézem a változásokat, és nem látok benne pozitívat. Érdekes különben ez a túlélési stratégia-dolog is… hogy kiben, milyen utat tör egy romló helyzetben a kreativitás, az érzelmei merre viszik. Megfigyelem a folyamatokat a generációs szegénységben élő, tanulatlan embereknél, és a tanult pedagógus-társadalomnál is. Küzdök azokkal, akik ott élnek generációk óta ugyanabban a szegénységben, azért, hogy a gyerekeik sorsa más irányt vegyen. Értem, hogy ott küzdenem kell.

Ám nehezen értem a pedagógusokat. Mostanában kijutott nekünk a negatív mondatokból. Próbálom érteni, hogy miért mond olyat a gyereknek a tanítója, hogy „te csak azért kapsz ösztöndíjat az Igazgyöngytől, mert a nagyanyád ott dolgozik”. (Az ösztöndíjat alapja a tanulmányi eredmény, 69 ösztöndíjasunk van, ebből a 9 munkatársunk családjából csak 2 gyerek kap). Vagy miért hangzik az el szülői értekezleten, hogy azért nem tanulnak jól a gyerekek, mert az Igazgyöngy túlságosan leterheli őket? Tény, hogy igyekszünk a legtöbbet segíteni a velünk kapcsolatban levő általános iskoláknak: tanszerekkel, játék és könyvadományokkal az iskolai könyvtárakba, színházi-báb-zenei előadásokkal, amiket felváltva viszünk iskolákhoz, az ösztöndíjprogrammal, amiben természetesen kikérjük a pedagógusok véleményét, kirándulásokkal, táborozásokkal, karácsonyi cipősdoboz ajándékokkal, befizetjük a fizetős programokat, ha egy család nem tudja, kifizetjük a tablóképet, megvesszük a fehér blúzt, mi szólunk, ha rosszul van a gyerek, mert mi elérjük a családokat bármikor, az iskolapszichológusunkat is becsatornázzuk ide, no meg ott a művészeti iskola, meg a tanodánk, és sorolhatnám még tovább. Azt szeretnénk, ha jobb lenne a gyerekeknek. Ha több lehetőséget kaphatnának, mint amire az adott iskola képes.

De egyre többet kell harcolnunk az iskolákkal. Mert ha egy fejlesztő programot viszünk a gyerekeknek, egy szegregált iskolába, ahol nem dúskálnak a lehetőségek között, van, ahol az igazgató reakciója az, hogy fizessünk arra az időre bérleti díjat. Az meg, hogy esetleg olyan képzést kínálunk nekik, amivel eszközt kaphatnának egy sikeresebb munkához, mára már elképzelhetetlen. Egy percet sem áldoznak rá. Minek az? Szakirodalom? Ugyan már… Szándékoltan hagynak ki az esetkonferenciákról, pedig már bevett gyakorlat, hogy ott vagyunk, és próbálunk segíteni a legproblémásabb gyerekeknél. Furcsa jeleneteket élek át az oktatási szegregáció elleni munkában is. Mert az, hogy a szegregáló iskolákkal vitázunk, természetes. De az, hogy azok, akiknek az iskolája szegregálódott, ők vagy ülnek és hallgatnak, mintha nem lenne közük semmihez, vagy ők is egyetértően bólogatnak, mikor az hangzik el, hogy minek szólok bele, mikor nem is itt lakom, jobb lenne, ha kiszállnék a tárgyalásokból… nos, ezt már végképp nem értem.

Mintha mindenkinek jó lenne minden, úgy, ahogy van. Mi történik velünk, pedagógusokkal?

Próbálok persze a pozitívba kapaszkodni. Azt az igazgatót nézni, aki arról beszél, mekkora munkája van abban, hogy a szegregált iskolában lelket verjen minden reggel a pedagógusaiba… de nem adja fel. A heti levélbe, amit egy másiktól kaptam, hogy mennyire élvezik a rajzi feladatokat, amiket küldök, a pedagógusok is, és a gyerekek is. Próbálom azt gondolni, hogy még visszahozható valami összességében abból, amit a pedagógushivatás jelent. Amiben a gyerek volt a legfontosabb.