Az ember gondol mindenfélét a szegénységben élők esélyeiről, azt reméli, a lehetőségek nyújtása és az azok elfogadására orientálás sikerre vezet abban, hogy változtatni tudjanak az életükön. És abban is bízik, hogy a változások majd kihatnak mindenre, szemléletre, önbecsülésre, egymás támogatására.

Ha ez ennyire egyszerű lenne, azt hiszem, már most kimondhatnám az Igazgyöngy modelljéről, hogy sikeres, kész, már nyolc év elég volt a biztos változáshoz. De nem így van. A probléma összetettségében ugyanis mindig felbukkannak olyan tényezők, események, melyek új megvilágításba helyezik az egészet, és jelzik, naiv ábránd volt azt hinni, hogy innen már megy simán a dolog a maga útján. Ezért nem igazán tudok hinni azoknak, akik nem abban a komplex hatásrendszerben dolgoznak, mint mi, és azt kommunikálják, hogy nekik megy, sikeresen, egyetlen terület befolyásolásával is. Ha pedig mégis megy, akkor a kiindulópont nem ugyanaz volt, nem a legmélyebben levőkről szól a modell, hanem olyanokról, akiknél valamelyik terület, legyen az közösség (akár vallási), vagy tudásszint, vagy korábbi, megfelelő munkatapasztalat alapot adott ehhez.

Ahol azonban ez nincs meg, és meggyőződésem, hogy a generációs szegénységben élő családok többsége ilyen, ott a leamortizáló negatív, és a fejlesztő pozitív hatások küzdelméről szól a dolog, és csak a sokpontú, folyamatos beavatkozások hathatnak.

De még így is nagyon nehéz valamit kezdeni azokkal a történésekkel, amelyek  a munkánk kezdete előtt voltak, ám olyan helyzetet teremtettek, ami, akár egy életre meghatározza a későbbieket. Sok minden tartozik ide, a „miért nem tanult?”, miért szült olyan korán?”, „miért a bűnözés útjára lépett?”, stb… és az is, hogy „miért vett fel kölcsönt, ha nem volt biztos jövedelme?”, vagy „miért hagyott akkora közüzemi, vagy más tartozást felhalmozni?”

Mert ezek a lezáratlan ügyek ott vannak, ott maradnak rajtuk. Előbb a felszólításokban, amelyekkel épp úgy nem törődnek, mint a pénz felvételekor a visszafizetés szabályaival, vagy az igénybevett, ám sosem fizetett szemétszállítással, villannyal, vagy esetleg a valamilyen esetért kirótt pénzbeli büntetéssel. Később pedig ez behajtócégekhez kerül, és ha el is tudna indulni az illető egy másfajta életúton, amiben tisztességes, bejelentett munka van, legálisan szerzett, tervezhető jövedelemmel, a tartozások olyan béklyóban tartják, amitől nem tud megszabadulni.

Eddig is tudtam ezt, hiszen alig van olyan család a kapcsolatrendszerünkben, akiknek ne lenne valamilyen tartozása, de az, hogy ez mennyire ellenünk dolgozik, és milyen sok munkaviszony felmondása mögött húzódik okként, főleg meg, hogy mennyire visszahat ez mindenre, és milyen mértékben amortizálja le a pozitív hatásokat, nos, ez, ezen a héten világosodott meg előttem.

Mert most, egy eset kapcsán több tartozást és reakciót értelmezhettem, ami még visszamenőleg is választ adott kérdésekre. És érdekes túlélési stratégiát is körvonalazott, ami persze nem a jobb életminőséget körvonalazó jövő felé mutat.

Az alapvető probléma az, hogy a fogyasztói világ hatása nagyon erős, a „nekem is kell”, az „attól vagyok valaki, ha nekem is a birtokomban van a jólétet, gazdagságot jelképező dolog” ott lebeg gyerekben, felnőttben egyaránt. És ez nem párosul azzal, amit mi, akik más hatások között nőttünk fel megértünk: előbb tervezek, erre vagy arra nem telik most, spórolok valamennyit, aztán majd utána megveszem, stb.. Jelzem, ezt azért csak ott lehet gyakorolni, ahol van miből összespórolni. Ahol nincs, ott viszont a vágy még erősebben hat, a reménytelen vágyakozás ereje legyűri a következményekben való gondolkodás csíráit is. És nehezen érti meg a nem ebben a helyzetben élő ember, hogyha a hét tagú családnál nincs bevezetve a víz, miért a plazma tv a fontos beszerzendő árucikk, vagy minek a gyereknek tabletet venni karácsonyra, mikor napról napra gyűjtik a rőzsét a napi fűtés biztosításához. És nem érthető így számunkra a drága mobiltelefon hitelre történő megvásárlása sem, amiből a legmodernebb kell, miközben a digitális térben levő léthez nincs tudás, hiszen nem használja másra, mint játékokra és a facebookhoz, mert nincs miért pl. a naptárfunkciót üzemeltetni, vagy akár az ébresztőt, hogy a google keresőfunkcióit, vagy a különböző digitális eszközök összekapcsolását ne is említsem a millió más funkció között.

A felvett kölcsönök pedig rendre fizetetlenek maradnak, a tárgyakat többnyire eladják hamar, tartozással együtt, persze csak úgy, szóban megegyezve erről, ami aztán nem fizetődik az új tulajdonosnál, az eredetinél pedig kezd felhalmozódni, a felszólításokat figyelmen kívül hagyja, aztán, mikor, ha dolgozik, a munkabéréből kerül levonása, akkor a megoldási stratégia az, hogy felmond. Hogy ne tudják vonni tőle. Ijesztő, hogy hány felmondás mögött húzódik ez indokként.

Mert az egyszeri tartozás 33%-os levonását még elviselik. De a kétszeri 50% már sok. A minimálbér feléért már nem éri meg dolgozni nekik. Mert nem tudnak megélni a maradékból. A kamatokkal hamar egy-kétmillióra rugó tartozásból pedig a minimálbérhez igazodó  levonások beláthatatlan időre tolják a tehertől való megszabadulás határidejét. Akkor inkább legyen a közmunka, pár hónapig, amíg oda is el nem ér a behajtó keze, addig a bére ugyanannyi, mint amit a levonások után a „rendes” munkában kapna. Ráadásul azért a bérért még meg sem kell igazán dolgozni. Ha ott is utolérik, akkor ott is felmond. Így lesz aztán végül kifizetődőbb a feketemunka, ahol nincs behajtócég, ahol zsebbe megy a napi fizetés, ha nem is sok, de legalább az tisztán az övé.

És hiába értük el, hogy mióta dolgozunk velük, már nem vesznek fel kölcsönt, ami előtte volt, az nem eltörölhető, értik, hogy az az „ő saruk”, de nem bírnak vele, viszik magukkal, megöröklik a gyerekeik, eltörölhetetlenül, a kamatokkal halmozódva elképzelhetetlen összegekig.

Mit lehetne hát tenni? Megoldást találni már nagyon nehéz. A legnagyobb gond, hogy két világ van itt is. Az egyiknek a célja a fogyasztás növelése, a fétissé váló tárgyak folyamatos reklámozásával, az ennek elérése lehetőséget adó banki rendszer, ahol a cél a minél több kölcsönfelvétel, és a szintén erre rátelepült ág, a zálogháztól a behajtó cégekig.  Ezek az érdekek pedig nem egy homogén társadalmi közegben keresnek maguknak beteljesülést, hanem egy olyanban, ahol egy egyre nagyobb társadalmi réteg szinte öntudatlanul vonódik ez alá, tudás nélkül, a következményekkel nem gondolva.

Az pedig, hogy felnőtt ember, ő dönt, miért teszi, már nem lehet megnyugtató álláspont. Láthattuk az utóbbi években, hány család (nem is generációs szegény) ment bele az államba vetett biztos bizalom érzésével a hitelek, befektetések lehetőségeibe, és vált az addig biztos élete egy pillanat alatt kilátástalanná. A megoldás talán egy összehangolt, felelősség-tudatosság állapot kialakításában lenne. Amiben az oktatásnak kulcsszerepet kellene játszania. De szükségesek lennének hozzá a bankok is, a média, főleg a reklámjaival (vagy legalább a társadalmi célú hirdetésekkel), és a közösség befolyásolása is… Sok mindenki, aki akar és képes figyelni arra, hogy milyen helyzetben, milyen tudással élnek ma emberek az országban. A baj óriásivá nőtt. Hagytuk. Nem figyeltünk rá. A következmények pedig generációk életét határozzák meg.