Amikor az ember belekezd egy ilyen munkába, mint én is, azzal a tanult tudással, és minimális terepi tapasztalattal, ami nekem is volt anno erről az egészről, nos, akkor nagyon sok minden hiányzik. Persze az ember olvas, tájékozódik, hiszen vannak példák, máshol, meg kutatások, meg tanulmányok is…. de mikor ott álltam, és sokkolt a látvány, meg a helyzet, akkor valahogy ezekkel nem tudtam mit kezdeni.

Aztán, elindultam én is, és főleg a saját bőrömön megtapasztalva lépésről lépésre épült a tudás, először nálam, aztán a körülöttem levőknél is. Sok félrecsúszott szándék, döntés, álmatlan éjszaka, gyötrő lelkifurdalás, a tehetetlenség keserves érzése után aztán lassan elkezdtem érteni, mi történik ott, főleg, hogy mi, miért történik.

Fontos tudások ezek. Ma már tudom pl., hogyan kell megjelenni egy szegregátumban, vagy hogyan kerülhetek bizalmi viszonyba azokkal az emberekkel, akik ott élnek. Ma már képes vagyok átlátni a viszonyokat, megérteni a szerepeket és a szerepjátszásokat is. Nem volt ez sima menet, sosem felejtem el azokat az eseteket, mikor a rendőröket kellett hívni, mert a nem értés addig fokozódott, hogy már mi is veszélyben voltunk. De tudom, ezek is kellettek ahhoz, hogy azzal a magabiztossággal mozoghassunk közöttük, mint ahogyan most.

Először csak megéreztem, aztán megtanultam azt is, kit, milyen társadalmi pozícióból érdemes helyzetbe hozni. Hogyan kell támogatni, segíteni, fejleszteni. Próbálni egy olyan hierarchiát létrehozni közöttük, ami fenntartható lesz, és alapja az önálló munkának. Megértettem, amit sokszor elmondok, hogy én, nem cigányként, és nem mélyszegénységben szocializálódva nem rendelkezhetek elég tudással a változásokhoz. Mert ehhez kell az ő tudásuk is, hiszen ők nem buta, passzív alanyai ennek az egésznek, hanem tudással rendelkező, aktív szereplői, amiben szükségem van rájuk, az akaratukra. Az meg csak akkor van meg, ha partnernek érzik magukat.

Nézem most a filmet, amit egy tv műsorban mutattak be a munkánkról. (https://www.mediaklikk.hu/video/eletkerek-2017-11-03-i-adas/) Minden olyan szépnek tűnik, olyan természetesnek, mintha ez lenne a normális, hogy dolgoznak, közösségben, hogy nyugalom van, fejlődés, boldog gyerekek. Nyilván tudom, egy ilyen film a pozitív dolgokat mutatja be, nincs is ezzel semmi baj… nekem is jó nézni. Elfeledteti azt a sok küzdelmet, ami e mögött van.

És még itt is van, ami meglep. Amire nem is gondoltam, hogy ennyit jelent nekik. Mert a roma kollégáim egy mondata elgondolkodtatott. Arra a kérdésre, miért jó az Igazgyöngyben dolgozni, egymástól függetlenül, ketten is azt válaszolták, mert itt megbecsülik őket, a munkájukat. Nem úgy, mint máshol. Úgy tűnik, ez mindennél fontosabb nekik… a megbecsülés érzése. Ami máshol nincs meg körülöttük.

Pedig mennyit küzdöttünk már az intézményrendszerrel is! Azt hiszem, ebben még ma sem akkora a változás, mint a családokkal végzett munkában. Igaz, az intézmények szintjén több dolog is ellenünk dolgozik most, a sikerek bizonyítási kényszerétől a szegregált oktatásig. No meg, nem látni a prevenciót, a szándékolt lépéseket az integráció felé, a részvételi demokrácia erősítését sem, a társadalomban pedig erősödik a kirekesztés meg, a hibáztatás, a gyűlölet.

Szóval, a lényeg, hogy rengeteg tapasztalati tudás halmozódott fel nálunk. Olyan, amit csak a terepen lehet megszerezni. Azokban a társadalmi problémákban, amelyek összetetten jelennek meg egy-egy településen…. és nem is egyformán. Hiszen annyi mindentől függ ezeknek a problémáknak a mélysége! Mennyire nem mindegy pl. hogy a romungrók, vagy oláh cigányok vannak e többségben a közösségben. Vagy, hogy mennyi az őslakos és mennyi a betelepülő. Hogy milyen a kriminalizáció szintje? Vagy, hogy mennyire mobilisak a családok munkaképes tagjai? Milyen a település vezetése? Hogy működik és hogyan kommunikált a közmunka? Mennyire kiégett az intézményrendszer szakembergárdája? Szegregált-e, vagy sem az óvoda, iskola?

Nos, ezek, és még annyi minden van, ami az általános problémák, pl. a tanulatlanság, a lakhatási szegénység, vagy a kirekesztés mellett külön értelmezést kell, hogy kapjon.

Mostanában megint sokszor megtapasztaltam, mennyire nem értik ezt az egészet az emberek. Látom a kérdésekből, amiket itt feltesznek. A képzésekből, amelyeken részt veszünk. A pályázati fókuszokból, amelyek rossz beavatkozási pontokat céloznak meg. Az állami intézkedéseket már nem is említem.

Látom azokon, akik azt hiszik, annyi az egész, hogy szervezni kell egy rendezvényt, aztán majd mindenki hirtelen a fejéhez kap: hát persze, eddig eszünkbe sem jutott, hogy nincs is semmi bajunk a cigányokkal… és mindenki a másik nyakba borul, és ezután nem lesz kirekesztés.

Látom azokban a pályázatokban is, amelyek olyan feltételeket szabnak az egyéves pályázat alatt a bevontak létszámában és a rájuk fordított időben, hogy teljesen világos, ez csak az íróasztalnál elképzelhető, mert ennyi találkozó nem hagy nyomot sem bennük, nemhogy változást idézne elő.

A héten valaki egy kérdőív kitöltésével azt kérdezte tőlem, meg tudom e fogalmazni, miben kellene képzés a mi társadalmi vállalkozásunknak, mert ők majd erre fejlesztenek ki egy tananyagot. Azt mondtam, hogy én látom, mit nem tudok… de azt is, hogy ők mit nem tudnak. Mert nem tudják, mi van a terepen. És e nélkül nincs megfelelő tananyag, megfelelő képzés. Azt mondtam, hogy előbb talán nekik is kellene tanulni tőlünk, a terepen dolgozóktól, mielőtt fejleszteni akarnak minket.

Mert sokszor úgy érzem, mi is abban a helyzetben vagyunk, mint a cigányok. Mindenki mondja, hogy nekünk, nekem mit kellene tenni, hogy kellene fejlődni, hatni, mindenki, a nélkül, hogy tudná,mi van itt, a nyomorúságnak ebben a kusza halmazában, mindenki le akar mindent dugni a mi torkunkon is, fejlesztéseket, amelyek nem működnek a gyakorlatban, képzéseket, melyek nem ránk vannak szabva, pályázati lehetőségekkel bombáznak, melyek már első olvasatra is mutatják, hogy alkalmatlanok a változások előidézésére.

Én hamar felismertem, hogy nem roma identitással nem lehet fogalmam arról, milyen lehet romaként élni. Nem azért dolgozom, hogy rájuk kényszerítsek bármit, amiről én azt hiszem, jó lehet. Látom bennük azt a tudást, ami nekem nincs meg.

Jó lenne ezt a lépést felismerni azoknak is, akik minket, civil segítőket, fejlesztőket céloznak meg. Ha belátnák, hogy ők, nem a terepen dolgozva nem rendelkezhetnek azzal a tudással, tapasztalattal, amivel mi. És azt mondanák: mielőtt javaslunk valamit, mi is tanulni szeretnénk tőletek. Hogy egyszer itt is a két tudásból épülhessen valami.

Mert a civil is érték. Sajátos tudással, identitással. Csak egyszer másként kellene nézni ránk is.

23004482_744161089108039_1935091116636621822_o (1)