Mostanában több oktatáspolitikai vitaanyagot, koncepciót olvastam el. Mindegyik, (számomra ez nagyon fontos) valahogy érintette a szegénységben élő gyerekek esélyeit is.

A terepen dolgozva és a rendszerváltás óta több oktatási, esélyteremtő innováció sorsát figyelve azonban azt látom, még mindig nem körvonalazódik a változás útja ezen a területen. Mert persze, azt többen leírják, hogy az iskolának esélykiegyenlítőnek kell lenni, meg, hogy meg kell(ene) szüntetni az oktatási szegregációt, visszaállítani a 18 éves tankötelezettségi korhatárt, átgondolni a tananyagmennyiséget, kellenének ösztöndíjprogramok a hátrányos helyzetűeknek, meg pedagógiai-módszertani kultúraváltás, szabad tankönyvpiac, és megszüntetnék a központosítást, stb. A mostani kormány is nemrég számolt be arról, mennyit fordítanak majd az iskolai lemorzsolódás kockázatának leginkább kitett gyerekek arányának csökkentésére. (Persze az, hogy ez hogyan lesz hatékony egy, a szegregációt lehetővé tevő oktatási rendszerben, azt nem nagyon értem….)

Na, persze…az oktatási szegregáció. Amit a most érvényben levő törvény is tilt, ám mégis kialakul, sőt növekszik, a szabad iskolaválasztás mezsgyéjén lépegetve előre, kormányzati szemhunyással, sőt, az egyházi iskolák esetében a szegregáló hatás ellenére még plusz támogatással is. És ezzel nem szívesen foglalkozik senki… ennek a két, egymásnak ellent mondó hatásnak a feloldása egyelőre még várat magára. Mert persze azt le lehet írni, hogy fellépnének az oktatási szegregáció ellen, de a „hogyan?” kérdésére, a szabad iskolaválasztás megléte mellett nem látni választ.

Pedig változás kellene, ezt mindenki látja, hangoztatja is, ám valahogy nekem nem kerek az egész.

Leginkább azért nem, mert az esélykiegyenlítő oktatás beágyazottságát nem érzem a koncepciókban. A szegénység bonyolult problémahalmazáról ugyanis egy terület, a változás reményében nem leemelhető. Nincs értelme magában gondolkodni róla, mert annyi szálon kötődik más, az életet meghatározó területhez. Mert hiába lenne az oktatás virágzó, és hatékony, a többi, ami a gyereket éri, akkor is leamortizálná a hatását.

Hiába beszélünk a digitális tudás fontosságáról, ha a gyerek hazamegy, abba a  lakhatási szegénységbe, amibe beleszületett. A villany nélküli házba, vagy max. a kártyás villanyórával felszereltbe. Ahol nincs személyes tér, holmi, és a hónap végére jelentkező pénzhiány előbb-utóbb felemészti az értékesíthető dolgokat. Túl sok hónap elején kéztől megvett számítógépet, tabletet láttam már pár száz forintért továbbadni, ha nem volt más megoldás élelemre, gyógyszerre, vagy tűzifára.

Taníthatunk persze az egészséges életmódról, táplálkozásról, sportolásról, fogmosásról, a dohányzás káros hatásairól az iskolában, remélve, hogy majd ettől egészségesebb nemzedék nő fel. De az egészséges táplálkozás többe kerül, mint az egészségtelen. A sportolás sem tolakodik a tevékenységek között előre, főleg nem télen, amikor mindennél fontosabb lesz mindenkinek a tűzifa előteremtése. Ahol a víz az utcai kúton érhető el, és nincs fürdőszoba sem, ott a mosdás-fogmosás is más alapról indul, mint ott, ahol ez adott. Az pedig, aki egy szegregátumban megálljt tud parancsolni a nyomorúságban a dohányzásnak, ami masszívan ágyazódott be az életükbe, feszültségoldásként, szinte az élet kötelező elemeként, az előtt megemelem a kalapomat. Én még azt sem látom, mikor jutunk el oda, hogy erről értelme legyen beszélgetni velük.

Hiába beszélünk kultúráról, olvasásról, az idegen nyelv tudásának fontosságáról az iskolában, ha otthon a szülő sem tud megfelelően olvasni, ha nincs mesélési-beszélgetési kultúra, ha a szegregátumokban sosem értelmezhető a mozi, a színház, a zene, csak az, amit a szubkultúra ad, ami nem erősíti sem az integrációt, sem az iskolai hatásokat.

Hiába adna az iskola tudást, utat egy-egy szakmához, ha az otthoni tapasztalat csak a közmunkában kiteljesedés jövőképét adja, mert nem lesz megtapasztalása sem a feketemunkától elszakadásnak, sem a mobilitásnak. Az alacsony munkavállalói kompetenciákkal rendelkező szülők nem lesznek követendő példák a munkavállalás területén a gyerekeiknek.

Szóval, teljesen biztos vagyok a terepen dolgozva abban, hogyha nem kötjük be ezer szállal az iskola hatásait a családok életébe, és nem próbálunk meg a leamortizáló hatásokkal foglalkozni, addig a legszegényebbek oktatásába mindegy, mennyit ölünk bele, tartós változást nem hoz. Olyan összehangoltan kellene értelmezni és hatni az ágazatoknak, ami ebben az állami struktúrában megteremthetetlen.

Aztán ott a másik nagy falat, a pedagógusok. Azt, amit a probléma kormányokon átívelő kezeletlensége, az utóbbi években a szegregáció felerősödése, a csak az elvárásokat figyelembe vevő központi oktatásirányítás kárként okozott a leszakadó régiókban dolgozó pedagógustársadalomban, nos, azt nem tudom, mikor és hogyan lehet orvosolni. Várni azt, hogy majd a felsőoktatás ad megoldást, nem célszerű. Mert egy fiatal tanerőnél az „életbe” kikerüléskor nem a felsőoktatásban tanult lesz a meghatározó, hanem a gyakorlat, a tantestületek módszertana és értékrendje kezd hatni és épül be nála, hamar alkalmazkodnak hát ahhoz, amit tapasztalnak. Pár hét alatt megértik, mi az elmélet és a gyakorlat különbözősége, ha egy szegregálódó iskolába kerülnek. Aztán már csak idő kérdése, mikor adják fel, vagy válnak olyanná, mint a közeg.

Akik pedig még ottmaradtak, nem hagyták el a pályát, „csak” kiégtek, nos, őket újra felruházni avval a hittel, hogy van értelme a munkájuknak, legyenek kreatívak, innovatívak….nos, ez legalább akkora mutatvány lenne, mint a szegregátumban élőket leszoktatni a dohányzásról. Nincs az a portfólió és az a fizetés, amitől ők egy ütőképes, a problémát kezelni akaró és tudó tantestületté válhatnának. És azt hiszem, ehhez másféle igazgatók is kellenének. Akik harcolnak a gyerekekért, mindenkivel, fenntartóval, állammal, akik nem elfojtják a másképp gondolkodókat, hanem magukkal példát adnak nekik. Akiknek nem a végrehajtás a feladatuk, hanem az alkotás. Nos, most ez a szerep nem nekik van leosztva.

Szóval, azt látom, szépek és hangzatosan a koncepciók, víziók. Mindig, mindenhol azok voltak a választások idején. Nincs kétség, hogy a változások szükségszerűen eljönnek majd. De jó lenne gyorsítani rajtuk, hogy ne veszítsünk el ennyi gyereket.

18554628_1483161598403392_761048286_n