Nos, csak meg akartam mutatni. Amikor a kolléganőm az asztalomra tette, és elolvastam, éreztem, nem maradhat azon a megszokott úton, hogy a következő héten megkapja, amit kért, persze otthon, nem az iskolában. (Bár az utóbbi években már az is előfordul, hogy valaki az óra után kapja meg, mert ahol minden gyerek rászoruló, ott már rég nem cikizik egymást azzal, ha valaki adományt kap.) Úgy éreztem, ezt másoknak is látni kell. (http://hvg.hu/itthon/20170922_igazgyongy_ritok_nora_kislany_ruha_adomany)

Rendszeresen kapunk kéréseket, általában a szülőktől, ők többnyire fejből mondják a méretet, bár van, akinél csak az életkort tudjuk viszonyítási alapnak venni, ha nem jár még hozzánk a gyerek, mert kicsi, vagy új család bukkan fel a kapcsolatrendszerünkben. És az is előfordult már, hogy csak ez a kérdés maradt: „Mégis, mekkora a gyerek? Mutassa meg, magának meddig ér….”

De ez szerencsére nem gyakori, legalább a méreteket a szülők zöme tudja, a gyerek hozza a kis papírt a suliba, felírva rajta, mi hiányzik a gyereknek, és mekkora. A gyerek többnyire átadja nekünk (“anyu küldi”), és mi a raktárunkból összeállítjuk a csomagot, amit aztán elviszünk hozzájuk. Szóval, ez a menete, a megszokott rendje ez lett az Igazgyöngy kríziskezelésének ezen a területen.

Ezért gyűjtünk folyamatosan gyerekholmit, hogy mindig legyen a raktárban, legyen mihez nyúlnunk, méretben, típusban. Ebből fogyott ki a múltkor a csecsemőholmi, amire a facebookon felhívást tettem közzé, és ami már helyre is billentette a készletünket.

De most nem ez volt a célom. Csak megrendített engem is a levél. És biztosan tudom, hogy ezt a gyerek írta, nem egy felnőtt diktálta neki. Volt, aki a facebookon azt írta, hamisítvány… mert egy gyerek nem így ír, és biztosan én írtam, politikai hatáskeltésként. Más szerint ez már évek óta kering a facebookon, csak a szemét nyerészkedők mindig előhúzzák, hogy rászedjenek másokat.

Persze ez hidegen hagy, nem tud már megrendíteni, hogy „büdős csótány”-nak nevez a hozzászólásában egy természetesen a nevét nem vállaló kommentelő, tudom, a nyilvánosság, meg a facebook, no meg a beteg lelkek egyre növekvő száma ezzel jár. Azt is tudom, nem véletlen, hogy ebben a korrupt világban az emberek megkérdőjelezik az alapítványok tisztes szándékát, sajnos volt és van rá példa bőven, hogyan használják ki mások segítőkészségét azok, akiknek ez üzletet jelent.

De én tudom, hogy ezt a kislány írta. A tapasztalatom szerint a levél stílusa, a kérő levélé mindig sajátos. Nyilván ezt is megtanulják valahogy…. több falut is összevetve látom, hogy  nem „rontanak ajtóstól a házba”, a kérést mindig megelőzi a gyerektől is a „hogy tetszik lenni” kérdés, és csak később, az udvariassági formulák után jönnek elő azzal, mit szeretnének. Megtanulnak így kérni. Fontos tudás lett ez. Gondolkodtam már sokat, hogy alakulhatott ez ki… Talán mi is benne vagyunk, hiszen folyamatosan kezeljük a konfliktusokat az adományozásban, és mindig ott van a megfelelő kommunikáció jelzése is. Nehéz megértetni velük a megfelelő pontot az ordibálva követelőzés és a megalázkodás között.

Egyébként is írtam már arról, mennyire nincs meg a visszacsatolás képessége, az örömé, a köszöneté, hogy még egy gyerekrajzpályázat díjátadójára is így kell készülnünk, még a nagyobbaknál is: ha kihívnak, és gratulálnak, kezet kell nyújtani, és megköszönni. És kell ez akkor is, ha személyesen találkoznak az adományozóval, karácsonykor, és máskor is sok ilyen van, vagy, ha visszavisszük egy táborozásról a gyereket, akire sajátunkként vigyáztunk egy hétig, akkor a szülőtől kijár a pedagógusnak egy „köszönöm”, stb.

Nem az adománygyűjtés szándéka volt tehát bennem, mikor feltettem a kislány levelét. Csak a szegénységre szerettem volna felhívni a figyelmet. A létező, mindennapos gyerekszegénységre.

Az, hogy ebből ekkora dolog lett, engem is meglepett. Átvette sok hírportál, nyilván nem a kormányzati oldalról, hiszen ott az a kommunikáció, hogy ez a probléma nem létező. A jövő héten biztosan rengeteg csomag érkezik az Igazgyöngybe, egy nyolcéves kislánynak megfelelő méretű ruhákkal, cipőkkel. Nyilván túl sok lesz, külön koordinálást igényel majd, hogy mit adunk most oda, mit később, és ha a sokadik görkorcsolya megjön, megkérjük az adományozót, járuljon hozzá, hogy másnak adjuk, mert akik korábban elküldték, azt már odaadtuk neki.

Sokan kérték a közvetlen elérhetőséget. Amit nem adok ki. Semmiképpen sem. Nem adtam ki a médiának sem, és nem fogom az adományozóknak sem. Privát üzenetben sem. Mert, ha már ez lett belőle, akkor ezt koordinálni kell. Nekünk, akik itt élünk, és ebben dolgozunk. Bizonyára sokaknak megvan még a legutóbbi karácsonykor egy Alex nevű fiú története, valahol a Dunántúlon, már nem is emlékszem, csak a sztorira, aki levélben kért élelmet karácsonyra. A sajtó által is felkapott levelére olyan mennyiségű adomány ment hozzájuk, ami a környezetükben élő, ugyancsak nélkülöző családok irigységét addig korbácsolta fel, míg megbánták az egészet….és már inkább nélkülöztek volna.

Persze ezt, akik távol vannak, nem látják. Ők gyorsan szeretnének segíteni (amit persze nagyon köszönünk), látványos és gyors visszacsatolással. Ők nem látják a probléma társadalmi beágyazottságát, hogy mennyire óvatosan, a gyerekekre (és a felnőttekre is) vigyázva lehet csak jól segíteni. Mert a probléma megoldása nem ennyi, hogy küldünk egy cipőt. Ezt egy olyan rendszerbe kell beletenni, ami előre mozdít, és a közösségi hatásokra is ügyel.

Bár az, hogy az egésznek a kommunikálásában mit jelent egy konkrét személy, gyerek megjelenése, hogy ez mennyivel több embert megérint, mint egy sima használt ruha adománygyűjtési felhívás, nos, az megint világosan látszott. A storytelling, a történetmesélés, a valós személy érzékelhetően megtapasztalható jelenléte sokkal több embert megérint, mint az általános problémajelzés.

Mivel azonban a mi storytellingjeink sosem fiktívek, így ez minket, civil segítőként nagy óvatosságra int. Mert azt szeretnénk, ha az adományozásból mindkét fél egyaránt építkezhetne. Az is, aki ad, és az is, aki kap. Mert így lehet előremutató változás ebben az egyre inkább romló világban.

18518443_1483161635070055_1959310375_n