Olvasom a mai újságban, hogy a nemzetgazdasági miniszter szerint „kellemes gond” a hazai munkaerőhiány, hiszen remek az a helyzet, ha egy országban 60 ezer üres álláshelyet tartanak nyilván. És az a cél, hogy a 300-600 ezer közötti inaktív népesség visszakerüljön az elsődleges munkaerőpiacra.

Fontos cél. Bár a „visszakerüljön” szót (a nyugdíjasokat kivéve) nem igazán értem, mert szerintem ők sosem voltak ott, ráadásul folyamatosan termelődik ez a réteg, a 16 éves tankötelezettségi korhatár beállítása, és a szegregált oktatás legalizálása óta gyorsabban, mint korábban. Sikeres példákat meg nem nagyon látni, csak a pénz folyik el, továbbra is, a roma-foglalkoztatási programokra, vagy a leszakadó térségekben sem mobilitást, sem elhelyezkedési lehetőséget nem adó OKJ tanfolyamokra.

A mi munkahely-teremtési próbálkozásunk is rájuk irányul. A generációs képzetlen, munkanélküli rétegre. Akiknek csak a közmunka jut. És nem egyszerű. Ötödik éve próbálkozunk ezzel, persze megy a dolog, hiszen egyre biztosabb alapokon áll a SZUNO-projektünk, a kézműves-termékeink már jól bejáratott menetben készülnek, és a sok próbálkozás után egyre jobban érezzük a mezőgazdaság-élelmiszerfeldolgozás területén is az utat, ami vihet a fenntarthatóság felé.

De még mindig van fluktuáció a csapatban, vannak felmondások, és visszaérkezések is. A képessé tevés mentés gondolkodva nagy hangsúlyt fektetünk a szociális készségek fejlesztésére, egymás támogatására, a közös jövőkép kialakítására, és a közös felelősség építésére.

A nyár mindig nehezebb. Próbálom keresni az okát, mi lehet a baj, talán az, hogy ilyenkor nem kiscsoportokban dolgoznak, mint télen, mikor a lekvárfőző-kézműves-asztalosműhely között megoszlik a létszám, hanem mindenki a kertben van, és több ember több konfliktushelyzetet teremt, vagy az, hogy a nagy melegben dolgozni nem egyszerű… Talán mindkettő.

De mindig ilyenkor jön, hogy vannak, akik nem dolgoznak úgy, mint a többiek, aztán megszólítják egymást, és már ott a baj. No meg, néha a családi konfliktusok is besegítenek ebbe, alaphangulatot adva a napi munkában az egymáshoz való viszonyuláshoz.

Próbáljuk a csapatépítést, a motiválttá tevést, a munka követését, a teljesítmény értékelését, a konfliktuskezelést, a frusztrációk megértését, a pozitív viszonyulás hatásával, minden módon, már fel sem tudnám sorolni, hányféle „állomáson” vagyunk már túl.  No meg persze a tudásbővítést. Meg a közösségi beágyazást. Mert csak így lehet, ha minden irányból próbálunk hatni.

Türelmes is vagyok, persze…  néha talán túl türelmes is. Pl. az elbocsátással. Mert mi még nem mondtunk fel senkinek. Mi mindig próbáltuk kibogozni a konfliktusokat, segíteni a visszarendeződést, egy-egy komolyabb vita után is, bízva abban, hogy a tapasztalatokat majd beépítik. Persze sokszor ez nem történt meg, és felmondás lett a vége, de sokszor ez után történt meg a felismerés, és lett visszarendeződés. Másnál meg az után sem. Mindig a saját döntés felelőssége, erősítése volt nálam a fókuszban, mert ez jobban épít, tanít, mint a kívülről jövő hatás.

A kulcsemberek, akik helyben leginkább képessé váltak a mindennapok helyi megszervezésére, a feladatok egy részével jól megbirkóztak. De a konfliktusos helyzetekben a megoldás ránk várt, hiszen a munkáltatói jogokat mi gyakoroljuk.

Most, egy újabb konfliktus felismertette velem, hogy lépnünk kell. Mert eljutottunk oda, hogy át kell adnunk nekik munkáltatói jogokat és munkáltatói felelősséget is. Mert kezdtük visszahallani a konfliktusokban ezeket a mondatokat: „minek parancsolgatsz itt, nem vagy te főnök” vagy, hogy a „gyöngyösök úgysem rúgnak ki senkit”. És ezek nem igazán előre mutatóak….

Az ötlet onnan ugrott be, hogy a romák között is vannak munkaszervezők, akik keresnek lehetőséget valahol, akár idénymunkában, akár építkezésen, összeszednek egy csapatot, és elmennek dolgozni. Ha valaki nem működik, az legközelebb nem mehet. Olyan is van, hogy egyszerűen hazazavarják azt, akivel gond van. Ők úgy működnek, mint egy munkáltató, bár nem náluk vannak ezek a jogok, nem ők fizetnek, de felelősen döntenek arról, kit visznek magukkal, mert az ő alkalmazásuk, fizetésük is függ attól, hogy a munkaadó elégedett legyen.

Nos, ez villant be, mikor épp a konfliktushelyzetet beszéltük az egyikükkel, és kérdeztem, miért van az, hogy ő érti, amit mondok, más meg nem, akkor azt mondta, „mert én úgy csinálom, mintha a magamét csinálnám. Ők meg úgy, mint egy melót.”

Akkor jutott az eszembe, hogy lehet, megérett a helyzet a változásra. Tegyünk nagyobb jogot és felelősséget a társadalmi vállalkozásunkon belül azokra a helyi munkatársakra, akik megérettek erre. Nyilván van kockázata is, hiszen munkaerő kell, és a közösségben üzenet lesz, hogy ők döntenek. De lehet, ez a felelősség most előbbre lendít. Bíznom kell bennük, akikben már felépítettünk valamit. Mert fontos a csapatépítés, de az is, hogy haladjon a termelés, és ehhez helyben is tényleges vezetői jogok kellenek. Olyanoknál, akiket a többi is elfogad. Olyanok, akik értik, mit akarunk. Akik már képesek megfelelni ennek a feladatnak. Mert ez egy kettős vállalkozás… Mi, az Igazgyöngyben a fejlesztésre vállalkozunk, a termelés viszont az övéké kell, hogy legyen. Így lesz majd fenntartható, és valamikor nekik átadható az Igazgyöngy társadalmi vállalkozása.

Fontos lépés, fontos tanulság ez is. Ki tudja, talán ezek a tapasztalatok köveznek ki egy olyan utat, amin többen elindulhatnak majd. A munka világába . Ténylegesen.

IMG_6254