Sokszor írtam már arról, hogy a közmunka szerintem azért nem tölti be a funkcióját, mert nincs kitalálva benne a hiányzó munkavállalói kompetenciák fejlesztése. Csupán egy méltatlanul alacsony bér, amit egy vitatható értékű munkalehetőséggel kapcsoltak össze, és mindettől azt várnák a kitalálói, hogy visszavezesse a munka világába azokat, akik igazából sosem tartoztak oda.

A látogatóink gyakran kérdezik, mi miért nem alkalmazunk közmunkásokat? Ilyenkor elmesélem, hogy mekkora a morális szakadék a mi elvárásaink, és a közmunka-elvárások között, és azt is elmondom, mennyire visszafogta a mi fejlesztésünket is a közmunka megjelenése. Mert a gondosan, lépésről lépésre épített rendszerünkbe olyan elemet tett, ami elgondolkodtatta a közösség munkaviszonyt sosem látott tagjait: minek is mennének dolgozni az Igazgyöngybe, mikor sokkal kevesebb munkáért is jövedelemhez lehet jutni a faluban, a közmunkában. Igaz, hogy kevesebb a pénz, de ebből azért ritkábban vonnak le a behajtócégek, no meg a legfontosabb: nagyságrendileg kevesebb a munka és a felelősség is minimális.

Sokat, nagyon sokat beszélgetünk erről azokkal, akik velünk dolgoznak, hogy lássák, értsék, a társadalmi vállalkozás, amit együtt viszünk, fejlesztünk, nem nekünk, hanem nekik, és majd az ő gyerekeiknek ad jövőképet, normális jövedelmet, tervezhető életutat.

Akik ilyen szinten belelátnak ebbe (gyanítom, döntéshozói oldalról nem igazán) szinte bénító felismerésben van részük. Mert érthetetlen, hogy lehet az, hogy ekkora hiányosságokkal váltak felnőtté tömegek, hol volt az iskolarendszer, mit adott a család (és az miért nem adott eleget?), és látszik az is, hogy ez öröklődik át, az egyre alacsonyabb tudás, az egyre rosszabb viszonyulás a munkához, mindenhez. És az is bénító, hogy mennyi pénz megy el a rossz fókuszú próbálkozásokra. Amiket természetesen mindig sikeresnek kommunikálnak le azok, akik kitalálták, és jó sok pénzért le is bonyolították. Vannak teljesített indikátorok, projektzáró konferenciák, szekrények mélyére kerülő kutatások, és projektzáró kiadványok, táblák, hogy még évekig lássuk, micsoda fantasztikus fejlődés történt itt, vagy ott. Egy valami nem változik. A probléma. Az abban érintett emberek életében valahogy nem látni változást.

Náluk marad a lakhatási szegénység, az ő gyerekeik ugyanúgy kerülnek ki az iskolarendszerből, mint a szüleik (vagy még rosszabb muníciókkal), munkavállalói szempontból értékelhetetlen tudással. És termelik tovább a nyomorúságot.

Ha a probléma pedig mégis felmerül, kiderül, a legtöbb ember ebből csak a személyes felelősséget látja. Persze, az is benne van, hiszen emberek döntései ezek, de a fókuszt át kellene tennünk végre a „miért”-re, és megérteni, hogy az ebben szocializálódott gyerekeknek sosem lesz tudása másra. És a beavatkozási pontokat a szocializációban kellene keresnünk, erre kidolgozni hatásokat, hogy megtörjük a kört. Annyiszor elmondtam, leírtam már ezt. Nézzük most egy konkrét példán, hátha így még érthetőbbé tudom tenni.

Nemrég felmondott egy kollégánk. Mi voltunk az első munkahelye, és évekig tartott a munkaviszony, most mégis kilépett. Úgy, hogy közben fejlesztettük őt is, a csapatot is, segítettük az életét, sőt, továbbtanuláshoz is jutott nálunk. Azt gondoltuk, vele már sínen vagyunk. Aztán most kiderült, mégsem. Nem volt elég a hatásunk még így sem a szocializációval szemben. Az indoka az volt, nem dolgozik ennyiért. Mert fizetéskor alig több mint húszezret kap kézhez. Ez igaz. De nézzük csak, hogy jött ki ez az összeg?

Minimálbért kapott (emelve, mikor kellett), mint a többiek. Családja van, most jön a második baba. De e kapcsolat előtt volt egy rövid szakasz egy másik falubeli lánnyal, akitől gyereke is született. Ami után gyerektartást kell fizetni annak, aki fizetést kap, és törvénytisztelő (és mi erre az útra próbálunk vinni mindenkit).  Aztán neki is, mint a többieknek, ott voltak a felvett és nem fizetett kölcsönök, olyan kötelezettségek, amelyek a behajtó-cégeknél landolnak, és a munkáltatón keresztül a bér 50%-ig lefogják a tartozásokat. No meg, elég nagy munkával, de eljutottunk egy közösen kidolgozott, és most már jól működtethető fizetési-előleg rendszerig, ami kétszer teszi lehetővé (adott napokon) az előleget, 10 -10 ezer forintig. Mindenki él vele, mi meg örülünk, mert sikerül ezzel a szabállyal a tervezési képességeket fejleszteni, a hónapon belül jobban beosztani a pénzt. Persze így a hónap végére kevesebb marad, de marad, és nem kell egész hónapnak eltelnie addig, míg újra kapnak valamennyit. És persze jön még sok dolog, amivel a munkatársakat segítjük, ami miatt megéri „gyöngyösnek” lenni, ahogy ők mondják, de most nem erről szeretnék beszélni.

Hanem arról, hogy a fiatalember szocializációjában miért nem sikerült (még) megfelelően hatnunk. Most ugye nincs hosszútávon tervezhető jövedelme. Persze kap a leöltött munkaviszony után munkanélküli járadékot három hónapig az államtól. Három hónapig. (Furcsa egyébként, hogy ebben nem számít, hogy ő mondott fel… ez sem abba az irányba visz, hogy érdemes egy munkahelyet megtartani.) Ha nincs jövedelem, nem fogják a gyerektartást. Nincs nagy felelősségérzet, hogy akkor a gyereket miből neveli az anyja, nem volt ez a minta meg a családban, jellemzően ez is sokaknál hiányzik. Marad az állam, aki fizeti majd helyette. A következmények nem érdeklik, túl távoliak.

Ha nincs jövedelem, nincs behajtócég. Itt is a következmények elodázásában, a felelősségek elkerülésében szocializálódás az ok, sőt, lesz itt még több kölcsön is, ha a fogyasztói világ hatása újra ingerküszöböt ér el nála, és megvannak a kölcsönadók, akik épp erre a hézagra települtek rá, nemcsak az uzsorában, hanem bankok rendszerében is.

Ha nincs munkaviszony, lesz feketemunka, alkalmi, bejelentés nélkül, egy-egy napra, vagy egy-egy hétre, ez erősíti tovább azt, amiben eddig is szocializálódott, a ma dolgozok, van pénz, aztán nem, ameddig az tart, aztán majd megint keresek munkát…Nincs kötöttség, nem diktál senki. Egészségbiztosítás? Nyugdíj? Nem értelmezhetők, nincs tudás rá, a saját sors iránti felelősségérzet sem működik. Mitől működne?

Szóval, az ő szemszögéből nézve, az ő énképe, életvezetése, értékrendje szerint tényleg nem éri meg munkaviszonyban dolgozni nálunk. És be kell lássuk, a pillanatnak élés mintája, amiben nincs felelősség, tervezés, előrelátás, erősebb volt, mint mi.

Na, ez a nehéz. Hogy ezen találjunk fogást. Ezért harcolunk nap, mint nap a társadalmi vállalkozásunkban. Persze többnyire sikeresen. És nemcsak azoknál érzem ezt, akik a kezdetektől megmaradnak nálunk. Hanem azoknál is, akik visszatérnek. Mert visszatérnek. És ez is egy eredmény.

IMG_6409