A kiránduláson több iskolából voltak gyerekek. Vegyes társadalmi státuszú családok gyermekei. Nincs sok olyan pillanat, mikor integrált programot tudunk szervezni, a telephelyeink általános iskolái zömében szegregáltak. De ez  most integrált kirándulás volt.

Ők hárman egyből hátra ültek. Nem sokat voltak még kirándulni, mert azok mindig fizetősek, de hallották a többitől, hogy hátul jó ülni. És ott el is férnek mind a hárman, nem kell egyiknek sem idegen mellé ülni. Mert ők együtt vannak. Megszokták, hogy mások nem keresik a társaságukat, ők sem az övékét, ebben szocializálódtak, jól elvannak ők együtt. Hajuk, bőrük sötétebb, egy pillantással leveszik a többiek, a hovatartozásukat. Ha egyedül lennének, az más helyzet volna, de tudjuk, tapasztalatból, az egynapos kirándulások élményét megélni idegen közegben nehezebb, együtt azokkal, akikkel egyébként is jól ismerik egymást, vidámabb, szorongás-mentesebb az út. Minden csoportból tehát legalább két, vagy több gyereket hívtunk.

Melléjük ülök le. Némán várják az indulást.

A ruhájukat nézem. A magasabb lány inkább egy felnőtt xs- es ruhát visel, mintsem gyerekholmit, a farmer divatosan  megszaggatott, flitteres…a blúz nagy kicsit rá, olyan vállon-lecsúszós lenne, de nem ennek a korosztálynak. Csuklóján vastag műanyag bizsu. Csupasz lábán balettcipő fazonú fekete, inkább alkalmi hatású lábbeli. Mellette a kisebb lány már inkább gyereknek öltözött, kis, madárcsontú, hatalmas fekete szemekkel. A sztreccs nadrág is bő rá, pedig valószínűleg a mérete. Vastag rózsaszín zokni van a lábán, ehhez sehogy sem illő, kicsit nagy, ezüstpántos nyári szandállal. A harmadik kislány egy pókhálósra tört üvegű mobiltelefont szorongat a kezében. Apró kis körmein megkopott piros lakk.

Eltört a telefonod?-kérdezem. Bólogat. És attól működik?- faggatom tovább. –Nem. Le van merülve.-mondja a világ legtermészetesebb módján, és fogja, mint egy kincset, mint ami jelzi, ő is olyan, mint a többi, akiknél van akár okos-telefon is, és épp szelfiznek vele a buszon. Aztán gyorsan a magasabb lány táskájához kap, elhúzza a cipzárt, és kéri, tegyék el.

Két táskát hoztak. A magasabb lánynál egy felnőtt női vászontáska van, ebben hármójuknak egy flakon víz. Az egyik kicsinél még egy nyúzott reklámszatyor, egy pulcsiféle lehet benne.

Elindulunk. A többi mind azonnal előveszi az elemózsiát, és nassolni kezd. Éhesek vagytok? –kérdezem, mire fejrázás a válasz. Azért a ropit, amit adunk nekik, csendben megeszegetik.

Mindenki kap zacskót, előre mondjuk, akinek hányingere van, időben szóljon. Sokan vannak köztük, akik utazási betegségtől szenvednek, lassan múlik el ez, sokat kell(ene) utazniuk, hogy megszokják. Egyikük már tíz perc múlva hány is, elrendezzük, előre visszük a buszon, az első ülésre. Később már nincs vele baj.

Megérkezünk. Figyelem őket, játszanak, nevetnek, szaladgálnak, felszabadultak. De a többiekkel nem keresik a kapcsolatfelvételt. Ők sem velük. Csapatokat alakítunk, így veszünk részt a több helyszínes népi gyerekjátékokban. Az állatsimogatót nagyon élvezik, az ügyességi játékoknál az elsőnél kell kis rábeszélés, a többinél már értik, ők sem maradhatnak ki. Jól érzik magukat. De szigorúan csak együtt, ők hárman.

Délután az utolsó programelem a fagyizás, sorban, mindenki választhat egy gombócot. Amíg mindenki sorra kerül, várni kell, és a fagyizó melletti bazársor kivédhetetlen. Nagy buli az iskolai kirándulások időszaka az árusoknak, már feladtuk, hogy tiltsuk, vagy olyan helyre megyünk, ahol még véletlen sem találkozhatunk vele, vagy próbáljuk a gyerekeket a hasznos emlékek vásárlásának irányába vinni, megbeszélni velük, mi mit ér….de sokszor nagyon nehéz, mert érezhetően ellentétben vagyunk az otthon hallottakkal. Mert a szülők, vagy a nagyszülők adnak zsebpénzt a kirándulásra, hiába mondjuk, hogy mindent kapnak tőlünk a gyerekeknek, úgy érzik, ettől érzik majd jól magukat, ha vásárolhatnak is. Hiába, a fogyasztói társadalom hatása mindennél erősebb.

Most is van, aki háromezerért vesz plüssállatot, láthatóan nem sokat bíró íjat, villogó akármit, de vannak már, akik képeslapot, vagy a helyről szóló fotókkal, felirattal díszített jegyzettömböt választanak.

Ők hárman villámgyorsan cikáznak a kitett állványok között. A férfi, aki egy-egy nagyobb csoport érkezésekor kiáll az üzlet elé figyelni, nehogy eltűnjön valami, láthatóan egyre inkább csak rájuk figyel. Odamegyek hozzájuk, remélve, ha látja, hozzám tartoznak, elejét vehetem valaminek. A három kislány tanakodik, mikor odalépek. Tessék már segíteni – mondja az egyik kicsi –  mert neki van pénze, de nem tudja, mennyi, mert nem ismeri a pénzt…és nem tudjuk megszámolni. A magasabb lány a kezét nyújtja, izzadt markában fémpénzek lapulnak. Öt-tízforintosok zömében. De van egy százforintos is. Összeszámoljuk, 245 Ft. Ezért mit lehet kapni?- kérdezik. Körbenézek…. hát, ezért nem sok mindent.. Édességbolt nincs, a kulcstartók is ötszáznál kezdődnek… Keresgélünk. Végre egy karkötős állványnál találunk kétszázért is. Gagyi, műanyag gyöngyök, a suliban százszor szebbet csinálnak, de látom, kell, valami kell nekik is, innen. Mint a többinek. Leakaszt egy rózsaszínűt, megyünk a kasszához, fizet, a karjára teszik. A két kicsi is elégedett. Nincs hiszti, hogy nekik nem jutott semmi, irigykedés, hogy adja oda kicsit. Ezt szokták meg, hol ez kap valamit, hol az, most nem nekik jutott. Nincs belőle baj.

Visszaérünk a busszal. A szülők már várnak. A gyerekek a szülők nyakába ugranak, hangosan, egymást túlkiabálva mesélik az élményeket, mindenki mosolyog, a felnőttek megköszönik a napot nekünk, pedagógusoknak.

Nézem a három kislányt. Értük egy asszony jött. A többiektől távolabb vár, a biciklijét tartja, szája sarkában cigaretta, hátul egy kisgyerek ül, a kormányon elől két nagy szatyor. Nem köszön, sem nekünk, sem a gyerekeknek. A lányok szótlanul odamennek, az asszony megindul, tolja a biciklit elől, ők meg baktatnak utána. Az élménynek már nyoma sincs.

Az ember ilyenkor nagyon érzi, mennyi még a teendő.

IMG_6219