Az oktatási rendszer egyik tulajdonsága, hogy akkor hatékony, ha hosszabb távon biztonságot sugall, és kiszámítható. Ami nagyon ártalmas, az a kiszámíthatatlanság, a gyors, sokszor egymásnak is ellentmondó váltások. No meg az is, ha a problémák kezelése nem történik meg, hanem a rendszer rögeszmésen ragaszkodik a megoldást nem adó dolgaihoz, és a bajok szőnyeg alá söprésével, meg persze hamis sikerkommunikációval igyekszik bizonyítani a működés sikerességét.

Kijutott ebből bőven az utóbbi időben. Ilyen mélyrepülés, mint ami most a leszakadó térségekben ezen a területen is megtapasztalható, eddig még nem volt. Az elnézett, sőt, az egyházi iskolák esetében az állam által is megtámogatott szegregáció növekedése, a szakképzés helyzete, a 16 éves korban a rendszerből kikerülők száma, a PISA tesztek  és az évenkénti kompetenciamérések eredményei, a pedagógusok menekülése a szegregált iskolákból, a szakos hiányok stb. pontosan mutatják: a baj óriási.

A múlt hét híre volt az, hogy a szakemberhiányt a kormány képesítés nélküli pedagógusokkal kívánja megoldani. Nyilván első olvasatra többen hittük, kamu az egész. Mert közben zajlik a pedagógus-életpályamodellben a minősítés, amiben azoknak, akik pedagógus végzettséggel, pedagógiai gyakorlattal rendelkeznek, portfólióval, tanítással, védéssel kell bizonyítani: alkalmasak a pályára. És ez nem túl logikus, ha az ember mellé tesz a tantestületben egy olyat, aki most az utcáról beesve öt évig taníthat, ha azt mondja, majd megszerzi a képesítést. Ha meg nem, hát odébbáll.

Nos, ekkor meginog az ember hite: mennyire komoly az a rendszer, amiben ez a két dolog megfér egymás mellett? No meg az a hit is (ha valakinek van még ilyen), hogy az ember bízzon abban a szakpolitikában, ami ezt, mint megoldást, így kimondja, és  jónak is látja.

Hogy mi köze ennek az esélyegyenlőséghez? Nos, hát az, hogy a szakemberhiánnyal nem az elitiskolák küzdenek, hanem a szegregált iskolák. Onnan menekülnek a pedagógusok, és a hiányt nem tudja pótolni az utazó-tanári rendszer sem. No meg, az az igazság, hogy az sem vált be, mert az másféle viszonyulásokkal, kompetenciákkal rendelkező szakembert kívánna, a 45 percre az egyik statikusból a másikba való átlépés nem adja a mobilitás rendszerében működés tudását. Ehhez nálunk a felelősség nélküliség kapcsolódik leginkább, de semmiképp sem az iskola szakmaiságába,  „láthatatlan tantervébe” való beépülés. Felelősség és személyiség nélküli időszakos jelenlétet kíván csak, az adminisztratív igazolásával az egésznek. Azokban az országokban, ahol utazó tanári rendszer működik, ott ehhez módszertan is társul. E nélkül csak a lukak látszatbetömése történik.

Tehát, a probléma tervezett megoldása az úgy történne, hogy visszalépve a történelemben, a 21.század korszerűnek mondott oktatásában, bizonyos helyeken jók lesznek a képesítés nélküli pedagógusok is.  („Bizonyos régiókban, illetve meghatározott szakmai területeken tapasztalható pedagógushiány kezelésére könnyítenének a pedagógusi munkakör betöltésének feltételein.” )

És olvashatjuk azt is, hogy már nemcsak gyógypedagógus tarthatna bizonyos tantárgyakat az enyhén, illetve középsúlyosan értelmi fogyatékos tanulóknak, hanem például rajzot, testnevelést, informatikát, technikát, ének-zenét, etikát, illetve „az egyes kerettantervek által tartalmilag ezekkel egyenértékű tantárgyakat” már szaktanári végzettséggel rendelkező tanár is oktathatna. Vagyis, a gyógypedagógiai tudás nem fontos. Minek kellene ezekbe a gyerekekbe plusz energiát fektetni?!

Nem kell nagy töprengés, hogy mindezzel lássuk: lépésről lépésre haladunk a másodrendű Magyarország kiépülése felé. Másodrendű iskolákkal a „bizonyos régiókban”. Másodrendű pedagógusokkal, akiknek nem fontos a szakképzettsége. És semmiképp sem fontos a speciális pedagógiai tudás. A gyógypedagógia tudás nem lényeges. Mert az SNI gyerekek is másodlagosak.

Azért ekkorát a pedagógiába régen rúgtak. Meg a pedagógus társadalomba is. Azokba a szegény tanerőkbe, akik ott küzdenek, a szegregált iskolákban, 100 %-ban halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, miközben portfóliót írnak, és várják a minősítőt, vagy épp a tanfelügyelőt. Ahelyett, hogy segítséget kapnának, újra azt üzenik nekik: csak vegetáljatok tovább, nem vagytok értékteremtők, nem vagytok fontosak. Csak azért kaptok fizetést, mert valakinek „ezekkel” is kell foglalkozni. Annyit értek, mint egy közmunkás, vagy egy műkedvelő.

És persze jót rúgnak a leszakadó térségek gyerekein is. Mert úgy tűnik, a kormány szerint „bizonyos régiókban” fölösleges energiát fektetni az oktatásba. Az SNI gyerekekbe meg még kevésbé kellene.

Az pedig, hogy ezt is elfogadja majd mindenki, borítékolni lehet. Mert azok, akik befolyással bírnak, ők nem „bizonyos régiókban” élnek. Akik meg itt, azoknak nincs érdekérvényesítési képességük. Akik meg szót emelnek, nos, velük meg elbánnak majd. Hiszen Magyarország erősödik.

A megoldás nem a leszakadó térségek támogatásában körvonalazódik tehát, hanem a kettős mérce megerősítésében. És „bizonyos térségek” –nek másfajta mércéje ágyazódik be a törvényes Magyarország rendjébe. Az oktatás területén is. Lassan pedig gondolkozhatnak a döntéshozók a képesítés nélküli háziorvosi rendszeren. Persze csak akkor, ha a jelentkezők megígérik, hogy öt éven belül elkezdik majd az orvosi egyetemet.

kép 011