A Húsvét a megújulás ünnepe, a lelki megtisztulásé. Azt mondják, ilyenkor különösen fontos, hogy elmélyedjünk magunkban, az érzéseinkben.

Nekem most nagyon vegyes érzéseim vannak. Annyira abszurd lett minden körülöttünk, hogy nehéz benne fellelni a Húsvét üzenetét.

Hogy mik ezek az ellentmondások, amelyek feszítenek?

Kellene, hogy pedagógusként kitartsak azok mellett az értékek mellett, amelyek természetemből adódan vittek erre a pályára. Pl. hogy arra neveljem a gyerekeket, hogy tiszteljék egymást, szépen beszéljenek egymással, mert mindent meg lehet beszélni, türelemmel, indulat nélkül. Hogy tanuljanak meg érvelni, vitatkozni, mert ennek is kultúrája van. Teszem azt egy olyan társadalomban, ahol a másik megalázásnak technikája fontos tudás lett. És sok pénz is van benne, karrierlehetőség lett. Bekúszott a parlamentbe, napi szinten ott van a sajtóban, amiben élen jár a kormányzat által támogatott média. Olyan mélységekben vagyunk, mint még sosem.

Mivel sok cigánygyerekkel foglalkozom, azt gondolom, a 21. században arra kell nevelnem őket, hogy büszkén vállalják identitásukat. Miközben pontosan tudom, a világ körülöttünk kirekeszti őket, jobb lenne azt mondani nekik: tagadd le, ameddig csak tudod. Mert a kirekesztés álcázásának technikájában nagyon megerősödött a mai magyar társadalom. Erre, az alattomosság technikájára kellene felkészítenem őket, hogy boldoguljanak majd, ha felnőnek.

Húsvétkor példa kell, hogy legyen a sok egyházi személyiség, akik most Jézusról beszélnek, megmossák más emberek lábát, mint egykor Jézus, hogy ezzel is mutassák, melyek azok a keresztény értékek, ami szerint élnünk kellene…. miközben az iskoláikba nem veszik fel a leghátrányosabb helyzetű cigány gyerekeket. Pár hete írtam egy levelet az egyik egyébként szegregáló egyházi iskola fenntartójának, és egy pályázatot ajánlottam a figyelmébe, ami egyházi és civil szervezeti konzorciumban pályázható, kértem, pályázzunk együtt a szegregátumban élő romák közösségfejlesztésre, ha már egy helyen dolgozunk…még válaszra sem méltatott.

A szociális munkánk legfontosabb részét kitevő közösségfejlesztésben a részvételi demokráciára próbáljuk rávezetni azokat a felnőtteket, akiknek a szocializáció, meg az élet a szemlesütve mindent elfogadó magatartás mintáját adta. Azt mondjuk: kérdezz, hiszen rólad van szó. Miközben, aki kérdez, az ma rögtön gyanús lesz. A rendszer ellensége.

Minden közösségi összejövetelen foglalkozunk azzal, hogy a becsületesség mennyire fontos. Munkahelyet teremtünk, hogy a tisztességes pénzkereset kiszámítható útját mutassuk a romáknak. Tesszük ezt egy olyan rendszerben, ahol a roma vezetők legálisan, büntetlenül sikkasztották el és sikkasztják el a roma felzárkóztatásra szánt milliárdokat.

Sokat küzdök a roma asszonyokért, velük is, a családokkal is. Hogy megértsék, nem természetes a családon belüli erőszak, és az sem, hogy az ő vállukon több teher van. Bebizonyítom nekik, mennyi érték van bennük, erre építjük a közösséget is. Teszem azt egy olyan társadalomban, ahol a miniszterelnök felsőbbrendű mosollyal közli: „nőügyekkel” nem foglalkozik.

Furcsa összecsengése volt a múlt héten az abszurditásoknak az is, hogy épp aznap, mikor a százmilliós nagyságrendű „Innovatív, népegészségügyi fókuszú, társadalmi felzárkózást is segítő modellprogram” zárókonferenciája volt itt, akkor mi, egy fővárosi nyugdíjas nőgyógyász önkéntes munkájával szerveztünk nőgyógyászati szűrést egy szegregátumban, azok között az asszonyok között, akiket az ilyen lehetőségek nem érnek el.

Ellentmondások, mindenhol. Mára már szétfeszítik az élet kereteit. És ez már nem arról szól, amiről eddig beszéltem, hogy a kormányzati kommunikáció és a valóság ellentmondása mekkora. Nem a kétféle Magyarországról. Hanem arról, hogy mi szerint szervezzük az életünket, miben bízhatunk, mire építhetünk, milyen élethez, milyen készségek elsajátításához, milyen értékek beépítéséhez  segítsük hozzá a gyerekeket, a rászorulókat?

Sokat tipródom ezen. Ma már szinte minden érték, amiben hittem, „nagyban” az ellenkezőjéről szól. És ebben a rendszerben „kicsiben” is megkérdőjeleződik az emberben a munkája fókusza, célja, értelme. Hogy meddig érdemes ragaszkodni ehhez… Vajon ezek az értékek lesznek időállóbbak, amiben én hiszek, vagy az, amit most a rendszer képvisel?  Mi van, ha a rendszeré erősebb lesz? És mi van, ha képtelen vagyok ehhez igazodni? Akkor mi lesz velem? Meg azokkal, akik itt hisznek nekem, bíznak bennem? Nézzek a szemükbe, ott a nyomorúságban, és mondjam azt, amit eddig mutattam, az mind zsákutca? Ha élni akartok, nem ez az út jó?

Lehet, hogy minden a fejére fordul? Amit eddig demokrácián értettünk, az már nem az? Amit eddig becsületességnek gondoltunk, az más? Amit eddig szabadságnak hittünk, az hamis idea volt? Mi történik velünk? És meddig mehet tovább, így?

Persze muszáj hinni a megújulásban. Természetes része az életnek. Talán ez a stabil pont. A tavasz. Az talán még igaz.

unnamed (1)