Ma este én is beszélhettem a Hősök Vétója – Heroes’ Veto címet viselő tüntetésen, a Hősök terén, amit a civiltörvény ellen szerveztek.

A  felkonferálás után ezt mondtam el:

“Pár éve azt mondta nekem valaki: magának még sok baja lesz…. Mert ott dolgozik, ahol az állam sikertelen, ráadásul sikeresen, és még mindezt nyilvánosan is teszi. Ezt nem fogják sokáig eltűrni magának.

Akkor, néhány éve, még nem értettem.

Ma már nagyon is értem.

Mert ma már a bőrömön tapasztalom, mit jelent civilként az állam működési hézagaiban dolgozni, a demokráciadeficittel érintett területeken.

Furcsa helyzet ez.  Mert a probléma, amiben dolgozunk, a regnáló hatalom szerint nincs is. Hiszen nincs gyerekéhezés, mélyszegénység, szegregált, az esélyegyenlőtlenséget termelő oktatás, munkanélküliség, nincs hiányos egészségügyi ellátás, sem analfabetizmus, nyomorúság, sem leszakadó térségek. Csak megint ebben a fránya Európai Unióban találják ki, hogy az Észak-alföldi régió, ahol dolgozunk, Európa legszegényebb 10 régiója között van.

Most megpróbálom a magunk példáján bemutatni ezt az egészet. Hogy értsék, mit jelent ez, miért vagyok ma itt.

Az alapítványunk öt közhasznú (állami) feladatot lát el. Az állami rendszer mellett. Mi, civilek szervezünk állami támogatás nélkül tanodát, hogy a problémásokat egyébként magából kivető iskolarendszerben tarthassuk a lemorzsolódás kockázatának kitett gyerekeket, pótoljuk az egészségügyi rendszer hézagait, szűrővizsgálatokat szervezünk, eljuttatjuk őket a kórházba, vizsgálatokra, mi váltjuk ki a legszegényebb gyerekek gyógyszereit, készíttetjük el a szemüvegeiket. Bepótolunk a szociális rendszerbe, villanyt köttetünk vissza, házakat javítunk, osztunk élelmet és tűzifát, ruhát, cipőt, segítünk a születéstől a temetésig a krízishelyzetekben. Mi szervezzük a közösségi rendezvényeket, próbáljuk visszaépíteni azt, amit a szegénység szétzilált. Segítjük a legelesettebbek hivatali ügyintézéseit, fejlesztjük a részvételi demokráciát ott, ahol a szocializáció az alárendeltség elfogadására nevel. Munkahelyet teremtünk azoknak, akiknek csak a közmunka jut, vagy még az sem. Segítjük a helyi intézményrendszert, hogy a munkáját jobban végezhesse. Mindezt sikeresen, mérhető eredményekkel, nemzetközi díjakkal elismerve.

Mi hát a baj velünk? Talán az egész azzal kezdődött, hogy láttattuk a bajt. Már a puszta létünk is azt jelezte, hogy nem tökéletes a rendszer. Mert felénk hiába ragasztják ki a villanyoszlopokra: „Magyarország erősödik”, ezt ott már azok se nagyon hiszik el, akiknek hivatalból kellene.

Baj volt, hogy elkezdtünk beszélni nyilvánosan is ezekről a gondokról. Írtunk róla. Ahol tudtunk, ott szóltunk, kérdeztünk. Először csak kekeckedőnek bélyegeztek minket. Bajkeverőnek. Aztán ballibsinek. Mazsihisztának. Sorosbérencnek. A munkánk kommunikálásával kiszorultunk az ellenzéki sajtóba. Mert a kormányzati média, az maximum a hazug sárdobálásig jutott velünk kapcsolatban. Később elindultak más dolgok is. Jöttek figyelmeztetések, fenyegetések, a következmények emlegetései. Aztán ellenőrzések sora.  Majd az alapítványunk életében az elutasított pályázatok időszaka következett. Korábban magunk írtuk, sikeresen, ma már a pályázatíró cégek sem állnak szóba velünk, fölösleges munkát beletenni, úgyis elutasítanak minket.

Uniós és hazai pályázatok nélkül maradtak nekünk a külföldi támogatások. Soros, Svájci, Norvég Alap…. ami mind, mint negatív bélyeg égett ránk az ellenségkép keltésének jól felépített rendszerében.

És ez, ha a civil törvényt elfogadják, még tovább fokozódik majd.

Azt mondják a döntéshozók, csak azokat akarják ezzel ellenőrizni, megjelölni, akik ellenségei Magyarországnak. De kérem szépen, mivel vagyunk mi azok? Azzal, hogy mi egy 21.századi demokráciában gondolkodunk? Hogy nem vagyunk hajlandók azt hazudni, hogy minden rendben van? Hogy véleményünk van?  Hogy szót emelünk az elesettekért?  Vagy szólunk a korrupció ellen? Hogy mi nem ilyen Magyarországot akarunk?

Hogy miért vagyok ma itt? Mert azt látom, hogy körülöttem félnek az emberek. A gyanakvás már észrevétlenül bekúszott mindenhova. Jobb kimaradni, nem szólni, hallgatni, félrenézni, elviselni… Jobb lojálisnak lenni.

A vidék különösen csendes. Nem egyetértő csend ez, hanem bezárkózó. Az egzisztenciális függés béklyójában tartó.

De mi lesz így velünk? Ha nem szólunk, mi lesz a vége? Milyen utat építünk a gyerekeinknek a fel nem vállalt gondolatokkal, a némán elfogadott igazságtalanságokkal?

Ugye megvannak Martin Niemöller német teológus sorai? Az utolsó mondata így hangzik: „Amikor engem vittek el, nem maradt senki, aki szólhatott volna.”

Ne hallgassunk hát…. Szóljunk, tegyünk mindannyian, még nem késő. Fogjunk össze ma, 2017.április 12-én, Magyarországon, a demokráciáért, a civilekért!”

????????????????????????????????????