A legtöbbet ez ellen harcolunk. Hogy őszintén, csúsztatások, hazugságok nélkül tudjunk megbeszélni problémákat egymással. Néha azt gondolom, ez fémjelzi legjobban a munkánkat. A hazugságok elleni küzdelem. Talán maga ez a blog, a maga tükörtartásával is része ennek.

Az alapítvány által nyújtott segítség többnyire nem pénzbeli, igyekszünk ezt minimalizálni, de előfordul néha, hogy ezzel segítünk a legtöbbet.  Megbeszéljük persze a szűk csoporttal is, a véleményük nagyon fontos nekünk, hiszen ők vannak a faluban mindig, ők látják legjobban a reakciókat, összefüggéseket. Elkülönítettünk egy kisebb alapot erre, a kríziskezelésen belül. Többnyire kisebb támogatás lehet csak,  egy gázpalack ára, vagy egy felnőtt gyógyszeré, esetleg egy váratlan utazásé, amit vissza is kell adniuk a következő jövedelemhez jutáskor.

Alapja az őszinteség, no meg a közösségben való megfelelő működés.  A kölcsönös bizalom, amiért persze meg kell dolgozni.

Jól működik ez, sokakat véd meg a kamatos pénz felvételétől, és segít át egy-egy krízishelyzeten. Nagyjából tartja is mindenki a szabályokat, értik, a dolog csak akkor működhet, ha mindenki becsületes benne. Ezért is van az, hogy az egész nem titokban történik, hanem minimum a kis közösségi mag tudomásával, vagy gyakran mindenki előtt. Mert szeretnénk ezzel is a közösségben egymás támogatását kialakítani, fejleszteni. Hogy a döntés, kinek, miben segítünk, közös legyen. Ehhez egyelőre mi adjuk a forrást, de talán majd sikerül egy helyi krízisalapot is létrehozni.

Többnyire kis összegekről van szó, maximum ötezer forintról. Persze volt már, hogy fölé kellett mennünk. A kártyás villanyóra felszerelése, egy temetés, egy sokkal gazdaságosabb tűzifa-vásárlási lehetőség, stb. többe kerülnek, és nyilvánvaló, hogy abból a jövedelemből, amiből élnek, nem megoldható. Ilyenkor mérlegelünk, és bizony, sokszor látjuk, ha mi nem segítünk, akkor vagy a kamatos pénz jön, vagy a Provident-kölcsön, mindkettőben ott van az a kamat, ami aztán a következő időszakra határozza meg, sokszor visszafordíthatatlanul az élethelyzetüket.

Az egyik család kéréssel fordult hozzánk. Építőanyagot szeretnének venni, egy szobát hozzáépíteni a szűkös kis házhoz, tényleg jogos az igény, ez vitathatatlan. Hosszasan tanakodunk, a család viszonyulása ingadozó, de mégis, inkább pozitív. Végül döntünk, rendben, segítünk. Aztán a héten jön a hír: a faluban mondják, na ugye, hogy sikerült nekik, jól becsaptak minket, nem is erre kellett, hanem az autó javítására. Mivel tudták, arra úgy sem adunk, így erre kértek… és kaptak is.

Mielőtt bárki megkérdezné, mit keres ebben a történetben a kocsi, szólok, hogy itt nem valami nagy értékű autóra kell gondolni… Igenis vannak autók a szegregátumokban is, azoknál is, akik ugyanolyan színvonalon élnek, mint a többiek. Az adás-vétel is valami szürke zónában van, átírást nem hallani, néha kettőből raknak össze egyet, régi, rozoga autók ezek, folyton bütykölik őket, és jövedelem-kiegészítést adnak a családnak. Ők a pénzért fuvarozók, akik beviszik a többieket orvoshoz, beteglátogatóba, vásárolni, hivatalba. A tömegközlekedés gyér, a nagyobb városba csak többszöri átszállással jutnak el, ha nem nagycsaládos jeggyel, akkor az is drága. (Ezért megy néha az egész család, az iskola kárára is, ha másképp nem tudják megoldani.)

Igen, ez egy illegális jövedelem, küzdünk ellene, mindig elemezzük nekik a költségeket, mondjuk, hogy ráérnek várni a csatlakozást, hiszen nincs semmi munkájuk, de sajnos, még nem igazán emelődik be. Azt hiszem, a pénzért fuvarozás is olyan, mint az uzsora: leválaszthatatlan a szegénységről. Még azt is látom néha, afféle presztízs is ez a szegénységben, a „bevitetni magát” érzéshez kapcsolódik valami, ami egy pillanatra kiemeli őket a nyomorúságból.

Nos, úgy hallani, a család a pénzt az autó javítására fordította. Tehát nyilvánvalóan hazudtak nekünk. Bár az is lehet, nem igaz az egész, csak a többiek bosszantásáért mondják ezt, erre is volt már példa. Aztán jót nevetnek, mikor mi is bevonódunk a tisztázásba. Az emberi gonoszság nem társadalmi státuszhoz kötődik.

Holnap persze megnézzük majd, van-e építőanyag. De a kérdés még mást is magával hoz. A gyerekeik jó képességűek, ösztöndíjat is kapnak tőlünk. A szerződésben rögzítve vannak a szülőkre vonatkozó elvárások is. És támogathatunk-e egy olyan családot, ahol így átejtenek minket? Nyilván nem. Ha ezt a viszonyulást örökítik át, a gyerekek sem jó irányban haladnak. Akkor vonjuk meg a támogatást? A gyereket (is) büntetjük.. Persze lehet, mondják majd, hogy ebből élnek, és ez egy krízishelyzet volt, mert az autót javítani kellett.  Újabb dilemma. Mert ez igaz, de mi nem ezt a vonalat szeretnénk munkának tekinteni, lenne nálunk munka, de nem jönnek, mert a kocsival fuvarozás kényelmesebb meló, mint az ásás a kertben. És az is lehet, hogy majd még ők sértődnek meg, erre is volt már példa, kiveszik a gyerekeket az összes általunk nyújtott fejlesztő lehetőségből, őket büntetve, előlük elvéve a lehetőséget, ők, akik egyébként azért kerülnek konfliktusba velünk, mert nem voltak tisztességesek.

És mielőtt valaki azt mondaná: na ugye, világos, hogy „ezekkel” nem lehet mit kezdeni, álljon itt egy másik történet is a hétről:

Az egyházi-állami iskola deszegregációs célú egyeztetésén felmerült egy eset. Egy SNI (sajátos nevelési igényű) gyereket az egyházi iskola azzal utasított el, hogy nincs gyógypedagógusuk, menjen az állami iskolába, ott kap majd megfelelő képzést. Közben pedig az alapító okiratukban ott van, hogy oktatják az integrálható SNI gyereket is (a gyerek a diagnózisa alapján integrálható volt). Az egyházi iskola igazgatója az eset kapcsán elmondta, hogy azért utasította el, mert náluk csak azokat veszik fel, akik a keresztény értékek szerint élnek, és tartják a tízparancsolatot.  És nem tanítanak olyat, aki hazudik. Az anyuka pedig hazudott azzal, hogy nem mondta meg, a gyerek milyen állapotban van. És aki így kezdi, annak náluk nincs helye.

Fel sem merül benne, hogy ott van ugyanez nála is: az írásban is rögzített indok szerint ő is eltagadta a szülő előtt, hogy az iskolájuk a jogszabályok szerint alkalmas az ilyen gyerek oktatására. Ha az anyukánál valaminek a nem elmondása hazugságnak minősült, nála miért nem? A tízparancsolat itt hogyan értelmezhető? Vagy lehet, kettő van belőle? Vagy többféleképpen magyarázható, attól függően, ki használja?

Persze az ok itt is világos: az SNI gyerek nem kívánatos az egyházi iskolában. Csak nehéz az elutasításra törvényes indokot találni. Azért jön a tízparancsolat, no meg a keresztény értékrend, hogy az egyházi iskolában ne legyenek problémás gyerekek. Az pedig, hogy ez a településen milyen oktatási szerkezetet teremt, nem érdekli őket.

Persze van még ezer példa a hazugságra. A politikába bele se megyek, mert sosem tudnám befejezni a blogot. Azt hiszem ez lett napjaink Magyarországának legfontosabb ismérve: hogy nem mondunk igazat. Csak azt ismerjük el, amit ránk bizonyítanak. Vagy azt sem.

Miközben ez szövi át az életünket, erkölcstant tanítunk az iskolában, és Mikszáth Kálmán Néhai bárányát olvastatjuk a gyerekekkel. Hogy értsék, becsületesnek kell lenni.

Kérdés, hogy ebből megértik-e?

Hudák Lora, 9