Azt hiszem, egy közösség belső szabályainak kialakításánál két dolog fontos: a következetesség és a rugalmasság. No, meg persze a legfontosabb, hogy a szabályokat ők maguk alkossák meg, ne kívülről találja ki valaki, hogy mi az, ami jó nekik. Persze ahhoz képessé kell tenni a közösséget arra, hogy szabályalkotó és szabálytartó legyen. A „helyi igazságosság rendszerének” kialakításával. Aminek ráadásul olyannak kell lennie, ami előre mutató. Ami kifele vezet a nyomorúságból.

Segíteni mindezt lehet persze kívülről is, sőt kell is, de kellő alázattal. Többnyire ez nem megy egyébként. A tanult többségből kellő alázattal, vagy talán pontosabb úgy, hogy kellő megértéssel lenni irántuk. Az iránt, aki nem tanult. Akinek problémái vannak, és nem érti, hogy mit kellene tennie. És nem azt csinálja, amit a tanult, az okos mond neki.

Azt hiszem, ezzel az egész problémával kapcsolatban ez a legnagyobb baj. Hogy hiányzik belőle a megértés. Csak az elutasítás és az utasítás van meg. A jól segítés hiányzik. A helyzetbe hozásra nincs sem idő, sem szándék. A türelmes segítés, a változásokat kiváró, majd arra építő fejlesztés hiányzik. A rendszerben nyoma sincs, nem is volt soha, a civileknél legalább próbálkozások vannak. De nem mindig sikeresek.

A jó szándékú segítők, akik messze élnek a reményvesztett néhai közösségektől, mindig találnak ki „tuti” tippeket. Ami szerintük működne. Mert szerintük logikus. Igaz, hogy annak semmi köze az adott közösséghez, csak úgy általában leírhatók, és alkalmasak lennének az életminőség javítására. Sokan bele is vágnak a kívülről alakítás munkájába, de többnyire kudarcot vallanak. Hosszabb távon szinte biztosan.

Mi is rengeteg ötletet kapunk. Mert ötletelni, jó messziről, könnyű. A terepi munka az más. De erre nem sokan vállalkoznak. A messze levők aztán többnyire rögzítik magukban: olyan egyszerű lenne, de hát nem értik… Pedig az látszik, ők nem értik a problémát teljes mélységében.

Évek óta működtetjük már azt a rendszert, amiben nem „jár”a segítségnyújtás annak, aki rászoruló. A helyiek közül kérték ezt páran a munkánk egy adott pontján, hogy másként kellene csinálnunk, mert így nem igazságos. Mert sokan visszaélnek vele, becsapnak minket segítőket, hazudoznak, üzletelnek a kapott holmikkal, nem a gyerekekre fordítják, hanem eladják, stb. Akkor ültünk le, kitalálni együtt, hogy lenne igazságos.

Azóta ez a rendszer is állandóan változik. Fő vonala persze megvan, de rugalmasan igazítjuk a változó közösség igényeihez. És most már mindenki érti, mit jelent az, hogy egy-egy pont „védhető” legyen, vagyis logikus, mindenkire vonatkoztatható indok legyen a szabály betartásához kötődő segítségnyújtásban. Ha nem védhető, szólnak. Sokat vitatkozunk, mérlegelünk, hiszen az a jó, ha konfliktus nélkül alkalmazható, ha mindenki érti, igazságosnak tartja, és próbálja tartani magát hozzá.

Azok, akik a kis faluban a fejlődő közösség magját alkotják, az a harminc-negyven ember érti ezt. Vannak még a periférián is, akik nem tartják igazságosnak, többnyire keresnek valami személyes, általában valótlan sérelmet ennek indoklására, ők néha eltávolodnak, néha visszatérnek. Vannak, akiknél erre hónapokat kell várni. És persze vannak, akik a többi nyomorúságából élnek, akik megélnek a segítségnyújtásunk nélkül is, ők sokkal nehezebben kapcsolódnak a helyi igazságosság szabályaihoz, nekik megvannak a maguk szabályai, ami gyakran törvénytelen is. De az ő életükben éppen ezért jóval több a bizonytalansági tényező is, és bármikor vehet olyan fordulatot, ami változást hozhat. Főleg azoknál, akik már többször kerültek összeütközésbe a törvénnyel, ez meg is történik. Mi meg ott vagyunk, és türelemmel kivárjuk a csatlakozás szándékát.

Persze a következetesség is nagyon fontos a szabályok tartásánál. Azt látjuk, ha egy picit is lazítunk, nem figyelünk, azonnal lesz, aki rácsatlakozik a keletkezett résre. Most pl., főleg, mert karácsonykor félretettük a szabályokat, nem akartunk az ünnepre egyetlen családot, egyetlen gyereket sem ajándék nélkül hagyni, lazult egy kicsit a következetességünk. Elengedtünk figyelmetlenül egy fontos pontot, hogy a hónap elején, mikor mindenki kap jövedelmet, ne kérjenek segítséget, se gázpalackban, se pelenkában, se élelmiszerben, hanem oldják meg ezeket a saját bevételükből. De most nem figyeltünk, és azonnal lettek többen, akik újra belecsúsztak a görgetett adósságba. Mert gondolkodás nélkül költötték el a keveset, aztán ment hitelbe a fuvar, a bevásárlás, volt rá „szolgáltató”, hiszen megállapodtak, hogy azonnal megadják, amint megkapják a családit, vagy a közmunkabért, és miután így az egész a tartozásba ment, már a hónap elején sem maradt a megélhetésre, jöttek hát kérni. Így volt ez január elején, és most februárban is.

A jelenséget mi nem láthattuk. Mert ezt csak a közösségen belül látják, tudják, ki, mit, mikor, kitől vesz, kér. Ezért szóltak. Hogy nem jól van így. Álljunk vissza, a régi, működő szabályra, mert így lesz előremutató. Megértettük, elfogadtuk. Egyedül a gyerekgyógyszert hagytuk még meg, hiszen az influenzajárvánnyal senki sem tud tervezni.

Ez már egy helyi működésű szabályozás. Tőlük jön a javaslat. És ez jó. Érzik a felelősségét, és jól akarják csinálni. „Védhetően”.

Jó látni, mikor a „képessé tevés”, a helyzetbe hozás eredményeket mutat. Apró lépések. De már kifele vezetnek a nyomorúságból.

Igazgyöngy 1%_1