Sokat tipródom… Ha valamivel, valakivel nem értek egyet valamiben, mindig próbálom az ő szemével is nézni a dolgot, az ő szempontjait is érteni, hogy ne legyek elutasító, hogy találhassak egy pontot, amit megértek nála, és innen próbáljam újraértelmezni a magam álláspontját is.

Sokat változtam ebben a munkában, sok tekintetben sokkal elfogadóbb, másban meg sokkal elutasítóbb lettem. Az elfogadás egyértelműen a szegregátumok családjai és a helyi intézményrendszer felé nőtt bennem, az elutasítás pedig a döntéshozói szint felé. És ez nem pártpolitikai irányultságú, ha más lenne a mai helyzetben irányító, ugyanezt mondanám. (E blog első bejegyzései 2009-ben íródtak…)

Írtam már erről sokat, tudva azt is, nem segíti, sőt, inkább hátráltatja mindez a munkánk kiteljesedésének lehetőségeit, ezért próbálom mindig újraértelmezni az eseményeket. Hátha megtalálom azt a bizonyos pontot. De valahogy nem sikerül.

Azt hiszem, az igazságérzetem nem hagyja. Talán ez túl erős bennem, és ezért nem megy a hallgatásba burkolózás sem. Persze azt is tudom, hogy az igazság, az egy relatív dolog. Mindenkinek megvan a maga igaza. Mindenki hisz a maga igazában. Én is. Ám azt is látom, minél nagyobb hatalommal rendelkezik valaki, annál erősebben hiszi, hogy az övé az üdvözítő, a helyes, megvannak az eszközei, a forrása hozzá, hogy erősítse azt. És megvan neki a közeg is, aki naponta erősíti meg (persze a saját érdekeiért), hogy az ő igaza az egyetlen. És ebben az állapotban lassan elvész a realitásérzék, mire észrevesszük, már egy csomó ember dolgozik azon, hogy biztosítsák az igazát annak, aki mindenek fölött ül, és innen már egy spirálban van az egész, hiszen a bizonygatóknak is érdeke fenntartani a fő irányító által igaznak hitt utat, akkor is, ha nem az, akkor is, ha egyre jobban elcsúszik a realitástól. És lassan mind azt hiszi, az ő igazuk az igazi, minden más hazug. Eltűnik a tipródás képessége. A vak hit marad csupán. És ez, összeforrva az érdekek hálójával, érdekes helyzetet teremt. Pl. polgármesterek sora bizonygatta a közmunka hihetetlen hasznosságát, fantasztikus lehetőségként értelmezve. Nincs kétségem, hogy most, mikor a központi vélemény árnyalódik, és elismerik, talán mégsem vezet vissza a munka világába, gondolkodás nélkül fognak e mellé is odaállni, hirdetve: igen, ez az igaz.

Igazság és érdek. Mintha itt lenne valami elcsúszva. Persze a hatalom máshol is elcsúsztat valamit. Polgármesterek hiszik, hogy amit “fent” megtapasztalnak, nagyban,  nekik is lehet azt, a saját közösségükben. Pl. vadászházat építeni uniós pénzen és beleköltözni. Nincs bennük kétség sem, hogy ez így nem igazságos. Feljogosítva érzik magukat erre. És furcsán néz ki, mikor vizsgálatot rendelnek el onnan, ahol szintén vizsgálatok vannak, hasonló ügyek miatt.

Szóval, próbálom érteni, hogy a miniszterelnök szerint az Európai Unió krízisben van. A hazai krízisekről csak az ellenzéki sajtóban olvashatunk, no meg megtapasztaljuk a saját bőrünkön.  Európai mérések igazolják, hogy egyre nő a szegénység, az oktatásban alulteljesítünk, korrupcióban pedig egyre erősebbek vagyunk. A kormányzati sajtó persze más igazat kommunikál, ott erről leginkább semmit sem hallani, ha pedig mégis elkerülhetetlen a kérdés, mindig megvan a válasz, rosszak az indikátorok, no meg, hogy bezzeg, míg nem ők, stb. Vagy, ugyanannak a dolognak egy teljesen eltérő megközelítéssel történő igazolása. Pl. köztudott, hogy diplomások tízezrei dolgoznak külföldön, a szerencsésebbek a szakmájukban, mások gyorséttermekben mosogatva, erre nálunk az az igazságot igazoló hír, hogy megszűnt a diplomás munkanélküliség, aki akar, diplomával biztosan el tud helyezkedni. Annyi az álláshely….ami persze a gazdaság töretlen fejlődését igazolja.

Az igazságérzetem nem hagyja, hogy elfogadjam a stadionépítési őrületet, a sportegyesületek extrém támogatását. Persze értem én… a jövő egészségét teremtik meg a sportolási lehetőségek, még, ha a lefedettség és a támogatások aránya felfoghatatlan is. De aki MOST nem jut gyerekként a fejlődésének megfelelő táplálékhoz, közeghez, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz, azzal mi lesz? Az ő számukra, egy leszakadó térségben, még az új stadionoktól is messze levő településeken hogyan lesz értelmezhető mindez igazságosan?

Értem én azt is, valami miatt fontos, hogy mi legyünk a keresztényüldözés elleni mozgalom élharcosa. Annyira, hogy még külön államtitkárság is kell neki. Nyilván költségei is vannak ennek a nemzetközi célnak… merthogy nálunk nem üldözi a keresztényeket senki. Sőt, néha azt érezheti az ember, aki nem oda tartozik, az nem is lehet nagybetűs Ember. (Maximum csak kicsivel írandó. És azt is köszönje meg.)De hogyan értelmezhető ez igazságosan azzal, hogy az egyházi iskolák zöme nem kívánatosnak tartja a halmozottan hátrányos helyzetű, cigány gyerekeket az intézményükben? Nem üldözi persze őket (még), csupán olyan helyzetet teremt, hogy ott ne fordulhassanak elő.

Vagy itt van egy e heti történet: egy roma család lakásvásárlás reményében kezdett bele a CSOK megigénylésébe. Minden ment rendben, bár a család lehetőségeihez képest sok pénzbe került, de úgy tűnt, sikeres lesz. Aztán a pénzintézet szólt, hogy nem elég csak az asszony erkölcsi bizonyítványa (ahogy a folyamat elején jelezték), kell a férjéé is. Ám ő büntetett előéletű volt, és a dolog itt megállt. Visszalépett a pénzintézet. Maradhatnak a nyomorúságos albérletben. Hogyan tudja ezt az ember igazságosan értelmezni azzal, hogy egy, a híradások szerint szintén büntetett előítéletű ember és irodája a roma integráció fölötti pénzekkel rendelkezve 1,3 milliárd forinttal nem tudott elszámolni….mondjuk úgy, hogy nem a célra fordította, ám nemhogy felelősségre nem vonta őket senki, még további pénzeket adnak nekik?

Sorolhatnám még hosszasan a számomra a társadalmi igazságosság szerint értelmezhetetlen példákat. Talán, ha nem látnám minden nap a növekvő nyomorúságot. Ha nem az orrom előtt lenne áldozata ennek az egésznek egy újabb generáció. Lehet, akkor másképp látnám.

Mégis, valahogy úgy érzem, az igazságokban azért van valami objektivitás is. Kellene, hogy legyen. Politikától mentesen. Amit mindenki, aki ebben az országban él, ebben a történelmi folyamatban szocializálódott, el tudna fogadni. Vagy nincs ilyen? Nincsenek olyan alapvető, emberi igazságok, amelyek minden körülmények között megállják a helyüket?

Helyileg, a közösségfejlesztésben azt próbáljuk: a helyi igazságosság rendszere szerint működni. Utópia, hogy ezt keresem a nagyobb rendszerekben is? Alapvető emberi jogokat, gyerekjogokat, emberséget?

IMG_5235