Ezt írta valaki most egy kommentben, egy cikknél, hogy olyan ez az egész, mintha két univerzum lenne egymás mellett. A távolságok lassan tényleg csak így mérhetők.

Tényleg. Ami felfoghatatlan, mert egy országról beszélünk.

Az egyik univerzumban a mínusz 15 fokos hidegben a futballpályák fűtése a legfontosabb. A másikban az, hogy ne fagyjanak meg az emberek. Ott milliárdokba került a kazánház is, ami a pálya fűtését adja, emitt a szétégett kályhák minden résén ömlik a füst, ha sikerül végre begyújtani. Ott megnyomnak egy gombot, hiszen ezekhez a futballpályához a legmodernebb technika jár, és már melegszik is a víz a csövekben. Emitt előbb fát kell szedni, akácjövéseket, majd hazahúzni a kukában, feldarabolni kisebbekre, és szárogatni, hogy meggyulladjon végre. Ott nyilván az az öröm, ha látszik, hogy leolvad a hó a pályáról, ahol fűtik, emitt meg az, ha csuklónyi vastag akácot sikerül kivágni, hazavinni úgy, hogy nem kapják el közben.

Nem egy univerzum, csakugyan. Az egyikben állítják, hogy minden rendben az oktatásban, mindenki, aki azt állítja, hogy nem, hazug áruló, a másikban a szülők visznek be hősugárzót, hogy ne 17 fokban üljenek a gyerekek a tanórákon. Az egyik szerint az ország kórházai tökéletesen betöltik funkciójukat, korszerűek, nincs már sorban állás a műtétekre, semmi gond, a másikban viszont többnapos halottat találnak a mosdóban, és halálesetek sorát okozzák a fertőzések.

Az egyik szerint élen járunk Európában a foglalkoztatással, cél a teljes foglalkoztatás, amit nincs kétség, hamar el is érünk majd, a másikban a közmunkán tengődő emberek tömege azon retteg, hogy azt hallani mindenfele, kevesebb embert hívnak majd be, és más lehetőség nincs a környéken.  Az egyik felében az a kérdés, hogy milyen bútorzat legyen a milliárdokból az elvárásuknak megfelelő irodában, ahol nagyon fontos volt a Dunára néző erkély is, a méltó kilátás miatt. A másik felében a legfontosabb, mivel tudnák befedni a kitört ablakot, hogy ne fújjon be a szél.

Hosszasan folytathatnám, az élet minden területét érintve.

Most nyilván megint sokan azt mondják: na és, mindenhol vannak gazdagok, és szegények. Így volt, így van, és így is lesz, mindenhol a világban. Csakhogy itt nem gazdag-szegény viszonylatokról van szó, hanem az állam funkcióiról. Az adófizetők forintjainak a felhasználásáról, a hangsúlyokról. Ami tényleg olyan végletes lett, mintha két univerzumban élnénk.

Tegnap hazafele jöttem a vonaton. A vonat nyolcvan perces késéssel indult, persze, a hideg, tudom, arról nem tehet senki, a MÁV-nál is minden tökéletesen működik. Dolgoztam a vonaton közben, egyeztettünk telefonon a kollégáimmal, hogy sikerült-e szétosztani a tüzelőt, amit az adományozók támogatásaiból vehettünk. No meg, mindig velem van ilyenkor a laptopom, egy pesti út normál esetben is hét óra nekem oda-vissza, ki kell használnom az időt. Az meg volt most bőven.

Az egyik állomáson népes csapat szállt fel a vonatra. Férfiak, cigányok, zömük fiatal fiú, nagy pakk mindegyiknél. Oda, arra a részre szól a jegyük, ahol én is ültem. Mellém is került egyikük, a pakkját begyömöszöli a lába alá, alig fér el, nekem is arrébb kell húzódnom. Nagy hanggal beszélnek, többet cigányul, kevesebbet magyarul. Aztán, egyszer csak, mikor dokumentumot váltok, és megjelenik a képernyő-pihentető fotó a gépemen, rácsodálkozik a mellettem ülő: né, egy cigánytelep…. Mondom, igen, az. Mind odasereglik. Hol van ez? –kérdezik.  Válaszolok, beszélgetni kezdünk. Kérdezem, hova valók. Mondják a falut, van ott ismerősöm, egy cigány lelkész, mondom a nevét, hitetlenkedve néznek össze: nézzétek már, ismeri a Józsit!

Kérdezem, merre jártak. Dolgozni voltak. Egy húsüzemben. Hatszáz forintos órabérért, disznókat bontottak szét. Vállaltak 12 órát is, keresni akartak. Mégis két nap után hazamennek. Kérdezem, bejelentették-e őket. Mondják, igen, napi bejelentés volt. Mesélnek a szállásról, ami nem embernek való volt. ( A nagy pakkokban párna, takaró volt, azt vinniük kellett.). Arról is, hogy mennyire hajtották őket… pedig dolgoztak nagyon, volt már tapasztalatuk sokuknak, milyen szalag mellett dolgozni. Ha kimentek wc-re, arra az órára már csak négyszáz forint járt. Hajtották őket rettentően, több vezető állt mellettük, figyelték minden mozdulatukat, és kiabáltak is velük. “Nem úgy bántak velünk, mint az emberekkel”. -mondja egyikük.

Szólni nem lehetett, akinek nem teszik, mehet. Ukránok is dolgoztak ott, sokan. Azok még kevesebbért is dolgoznak. Azoknak jó az a szállás is. Azok nem szólnak semmiért.

Ők nem bírták. “A vonatjegyért dolgoztunk”-mondják, jelezve, hogy nem sok pénz megy ebből a családnak. “És otthon van munka?” –kérdezem. Csóválják a fejüket. Semmi. “Akkor? Hogy lesz tovább?”- kérdezem. Nincs válasz. Nekem sem, nekik sem. Ismét cigány nyelvre váltanak. A mellettem ülő megszólítja őket: “magyarul mond, mert a „mama” nem érti.” Nevetek. Nevetnek ők is.

Az ő univerzumukat értem. A másikat egyre kevésbé. Vagy meg lehet azt is érteni? Van ott is lélek, olyan, ami együttérző, segítő? Régen volt bennük is…hova lett? Vagy már olyan távolságban vannak, hogy ezt nem látják, ez, amit tesznek, ez nem jelent morális kérdést nekik? Erősítgetik magukat abban, hogy ez nincs? Vajon a lelkük mélyén, este, mikor magukban maradnak…vajon akkor mit éreznek? Belegondolnak-e ezekbe a mínusz 10 fok alatti éjszakákba? Vagy akkor is csak azon aggódnak, hogy a futballpályák fűtése rendben megy-e?

 

Kép 043