Ha belegondolok, milyen volt ez az év az Igazgyöngy szempontjából, azt hiszem a kettősség jellemzi. A munka, amit elkezdtünk, a generációk óta mélyszegénységben élők életének megváltoztatásáért, halad, lassan, de határozottan mutatva a változásokat.  Persze a leginkább ezt a kis faluban tudom összegezni, a modellfejlesztésünk helyszínén, a többi településen nem tudunk, csak részlegesen jelene lenni, bár így is képesek voltunk változásokat előidézni több helyen is. A húsz évre tervezett stratégiánk nyolcadik évében vagyunk. A tapasztalataink, amit e munka során szerzünk azt hiszem, nagyon fontosak.

A gyerekek esetében a változások, főleg a komplex problémakezelésnek, a tanodánknak és az ösztöndíjprogramunknak köszönhetően a tanulmányi eredményben, a lemorzsolódások csökkenésében, és az egymás közötti kapcsolatok, a kommunikáció javulásában érzékelhetők. Már alig tudunk felidézni a faluban a korábbi években a gyerekek közt is gyakori, verekedésig menő konfliktusokhoz hasonlót. Külön öröm, hogy a légüres térben élő, az iskolarendszerből 16 évesen kiesett gyerekek is kapcsolódnak a tanodához, a szociális cirkuszhoz, a közösséghez. Ösztöndíjjal most 10 településen 58 gyereket támogathatunk, hála a forrást biztosító civileknek. A baba-mama klub szervesen beépült a kismamák életébe. A művészeti képzésünkben 550 gyerek vesz részt, sokan az „örökbefogadók” támogatásával, akik fizetik a havi térítési díjakat. A hazai és nemzetközi pályázati nyeremények száma több százra rúg egy tanév alatt. A módszertanunk most a szociális készségek megerősítése felé nyit, ezt most együttműködve a KLIK-kel a járás iskoláiban is próbáljuk bevezetni, már a második évfolyamon is.

A felnőtt közösség is egyre jobban működik. 2016-ban nem a mennyiségi növelésre, hanem a mellettünk levők megerősítésére, közösséggé fejlesztésére törekedtünk. Továbbra is csak lehetőségként kínáljuk a közösségi programokat, nem erőltetünk semmit, mindenki maga dönt, csatlakozik-e vagy sem. Ám a „helyi igazságosság szabályai” szerint eljárva, melyet a közösség minden tagja elfogad, kaphatnak segítséget azok, akik hozzánk fordulnak. Nem „jár” senkinek semmi. Ez egy közösségi alapú fejlesztés, amiben minden a kölcsönösségen alapul. Segítünk, ha az illető is segít nekünk. Hogy a közösség egymást támogató legyen, a falu élhetőbb, jobb. Nem mindenki kapcsolódik, vannak kiszállók, majd visszatérők, de 2016-ban ebből kevesebb konfliktus volt, nem is próbált senki ellenünk szervezkedni. Nincs már meghatározó tömeg, aki összefogjon ellenünk. Akik partnerek, náluk a kríziskezelésnek köszönhetően sok minden javult, a lakhatás, egészségi állapot, önfenntartási képesség, tudatosság. Ennek az üzenete pedig lassan bekúszik minden családba.

Persze ebben nagy szerepe van a helyi roma munkatársaknak, a kulcsembernek, és annak a kis, hét emberből álló csapatnak, akik munkaviszonyban dolgoznak az alapítványnál. Az ő megerősítésük, csapattá formálásuk folyamatos feladat, örvendetesen fejlődnek a munkavállalói kompetenciáik, összetartanak, ha kell, össze is zárnak. Öröm nézni, hogy a „helyzetbe hozásuk” mennyit dob rajtuk, hogyan ébrednek öntudatra, hogyan kezdenek jövőképben gondolkodni.  Persze még messze a modell fenntarthatósága, de a termékeik egyre szebbek, jobbak, eladhatóbbak, és a mennyiség is szépen növekszik. A karácsonyt újra maguk szervezték meg, segítség nélkül. És ketten elkezdték a középiskolát is. Mellettük vannak sokan még, alkalmi munkavállalóival, többen potenciális jelöltek a munkaviszonyra is, amint tudunk rá forrást biztosítani.

Az intézményrendszerrel a kapcsolatunk stabil és pozitívnak mondható. Különösebb konfliktusunk nem volt 2016-ban, de együttműködésből egyre több van. Sokuknál átkerültünk a „láthatatlan zónából” a hivatalosan is felvállalt munkakapcsolatba, ami jó. Az egyházi iskolák szegregáló hatásával kapcsolatos tárgyalások elindultak, örültem, hogy nem engedtem el ezt a történetet…. talán helyi együttműködésben ki tudunk találni valamit, ami a deszegregáció felé mutat. Nagy meccs lesz, az tuti. De ki tudja, hátha sikerül.

Rohamosan nő a kapcsolatrendszerünk, hazai és nemzetközi téren is, cégek, egyetemek, kutatások, hálózatok keresnek meg minket a tapasztalatainkért.

Szóval, a 2016-os év, helyi szinten, rengeteg munkával, de különösebben nagy konfliktusok nélkül rendben ment, a terveink szerint.

A kettősség abban van, hogy most már el kell fogadnom, hogy az állam nem lesz partnerünk. Egyértelmű jeleit adták 2016-ban annak, hogy tőlük nem számíthatunk több segítségre. Így nyilván a tapasztalataink beépülése sem lehetséges. Szóval, volt egy támogatott időszakunk (hiszen a bankcsőd idején is segítettek, no meg az iskola a működést egyelőre még állami forrásból biztosítja, bár a többi négy állami feladatot már évek óta az államon kívül látjuk el, most már minden pályázati lehetőségből kiszorulva), most inkább a tűrt időszak jellemző, csak remélni tudom, hogy a harmadik „t”-ig nem jutunk el.

Érthetetlen számomra továbbra is, ami történik. A probléma szőnyeg alá söpréséről már nem beszélhetünk, egyszerűen nem vesznek tudomást a szegénységről, a sikerek kényszeres és álságos bizonygatásnak korát éljük, oktatásban, gazdaságban, mindenhol, miközben a leszakadó régiókban ebből nem érzékelhető semmi. A korrupció nyíltan felvállalt és elfogadott lett, a hangsúlyok bizarr elcsúszását éljük, ahol a stadionok fontabbak, mint a kórházak, a hatalomfitogtatás külsőségei lényegesebbek, mint a gyerekszegénység kezelése. Aki pedig nem velük van, az ellenség. A civilség lassan értelmezhetetlenné válik, mert csak az ő civiljeik az igaziak, a keresztények, a valamire valók.

Szóval, ezt az egészet, amit csinálunk, ezer szálon szerettem volna kapcsolni a rendszerhez, sosem akartam egy elszigetelt programot vinni. De most ezt kell tennem. Mégis optimista vagyok. Mert helyi szinten működik, a helyi rendszerrel is. Mert a bajban ők éppúgy magukra vannak hagyva, mint mi, vagy a családok. És a problémák kezelését meg kell oldani. Élhetővé kell tenni az életet.

Ami nehéz, hogy ehhez forrás kellene. És az elég nonszensz, hogy ez az államon kívül, az emberek összefogásával valósulhat csak meg. Hogy a szolidaritással sikeres csak az efféle „zárványok”, mint az Igazgyöngy fenntartása. Viszont ez nem lehet út mindenhol… Erre nem elég a támogatók ereje. Ehhez kellene az a sok milliárd, ami elfolyik az állami rendszeren belül, értelmetlenül.

2017-ben a túlélésre kell berendezkednünk. Ebben pedig a mellénk álló emberekre támaszkodhatunk. No meg a nemzetközi programtámogatásokra. Mindazokra, akik látják a küzdelmünket, az eredményeinket, és szeretnék ezt a kis „zárványt” fenntartani. Mindazért a jóért, amit egy ilyen modell adhat. Értük. A gyerekekért.

Menni fog. Érzem.

IMG_5039