Sokat tipródom a hatalomhoz való viszonyunkon. Vagy inkább viszonyomon, mert nincs mit tagadni, ez tőlem függ, és meghatározza az alapítványunk viszonyát is. Kellően nyomaszt is ez, nagy felelősség, hogy az ember a konfrontálódást mennyiben vállalja fel. A munkatársak miatt, az ügy miatt, az ellehetetlenülés veszélyétől félve.

Egyre többen foglalkoznak egyébként most ezzel, a hatalom és a civilek viszonyával, beszélgetéseken, konferenciákon, épp most kaptam egy remek könyvet is erről, most jelent meg, a „Civilek hatalma” címmel.

Én is átgondoltam az egyik beszélgetéshez a magam verzióját, ahogy most érzem, ahogy most látok másokat körülöttem, és persze az esélyeinken is. Most, hogy a második körös tanoda-pályázatból is sikeresen kizáródunk, hiszen olyan feltételrendszer szabtak, aminek (azt hiszem, csak mi egyedül) nem felelhetünk meg, az általam választott út következményei is világosan látszanak. Csak egyetlen mondat kellett volna a kiírásba: a Tanodaplatform tagjai is pályázhatnak (nemcsak a korábban TÁMOP-os forrásokból működők), mert aki tagja, az igazoltan működő tanoda. (Ennek az Igazgyöngy Toldi Tanodája is oszlopos tagja, évek óta dolgozva itt a módszertan kialakításáért). De ez nem történt meg. Igaz, így egyszerűbb, mintha újra egy olyan értékelés születne, mint az előzőnél, amiről világosan kiderült: el sem olvasták a pályázatunkat.

Na, de most nézzük a hatalomhoz való viszonyt. Többször írtam már, milyen nehezen tudom magunkat pozicionálni a regnáló hatalomhoz, mivel az alapítványunk minden tevékenysége az állam működési hézagaira épült rá. És ennek kihangosítása (mindig az volt, de most különösen) ellentétes a kormányzati kommunikációval. Sokszor leírtam azt is, engem nem érdekel a pártpolitika, nekem a szakpolitikával vannak problémáim. Igaz, a kettő különbsége mára eltűnt. És ez nehezíti meg igazán a helyzetet.

Szóval, próbáltam átgondolni a civil viszonyulásokat. Három szubjektív csoportba tettem a civileket. Az elsőbe az ellenszegülők, a konfrontálódók tartoznak, a másodikba a konfliktuskerülő kompromisszumkeresők, a harmadikba a megalkuvók, a regnáló rendszert kiszolgálók. Magamat az első csoportba teszem. Bár még mindig keresem a lehetőségeket az együttműködésre, mert nem tudom elengedni az állami rendszerbe való beépülés ideáját, de tény, hogy az utóbbi időben az ellenszegülés erősebb. Kilépés az Antiszegregációs Kerekasztalból, tüntetési beszéd, Lovagkereszt visszaadása, kritikus cikkek, stb..

Próbálok úgy gondolkodni, hogy az én szerepvállalásom bennem ne tükrözzön erkölcsi értékítélet, csak a tényt. Küzdök ellene, hogy ne érezzek erkölcsi fölényt pl. a harmadik csoporttal szemben, de nem mindig sikerül. Érzem pedig, hogy ennek az érzésnek nem szabad engednem, mert negatív erőket mozgat bennem. De talán, míg érzem ezt a dilemmát, addig jó vagyok a küzdelemben ellene.

Azt senki sem tudhatja, én sem, hogy az ügy (esetünkben a gyerekszegénység ügye) szempontjából melyik viszonyulás lenne sikeresebb. Mert nem tudjuk a „mi lett volna ha” kérdésekre a választ. Mindenki választ egy utat, meggyőződése és erkölcsi rendszere szerint, és azon megy tovább. A hitet, hogy ezt ő jónak tartja, nem lehet megkérdőjelezni senkinél. Vagy mégis? Nyilván bejön egy szál, az anyagiak kérdése. Mert az világosan látszik, pont a mi példánkból is, hogy aki „nem áll be a sorba”, ahogy mondani szokás, az kiszorul az elérhető forrásokból. Aki meg kellően kompromisszumkész, az számíthat az állam támogatására. Aki zavaró, kritikus, hibákat kihangosító, az nem kívánatos, el kell hallgattatni, zavarja a képet, a körül ellenségképet kell kialakítani. (Lásd: Népszabadság).

Itt bejön még egy vonal, hiszen, ha valaki kritikus, az a regnálók szerint nyilván a „másik” oldal embere. És már ezt hiszi a „másik” oldal is, próbálja hát az ellenszegülőt becserkészni, politikai partnerré tenni, és nem nagyon értik, ha valaki ezt nem akarja. Mert civil akar maradni. De a besorolódás óhatatlan, a “mi civiljeink”, meg az “ő civiljeik” ma már kategória.

Szóval, az ellenszegülés ma nehéz kenyér.

Nézzük a kompromisszumkeresőket. Talán ez lenne a jó út? Ez a taktika? A civilek közül tömegesen ezt választják. Nyilván abban a reményben, hogy így forráshoz jutnak, az ellenszegülés kockázatosabb, és ma mindenki fél, senki sem kockáztat. A határon való egyensúlyozás viszont szintén nem egyszerű. Méltatlan kompromisszumokat kell kötni, könnyen az eszközévé válik valaki annak, ami ellen harcol, de ha a támogatás, a működés biztosításának kérdése erősebb, hát alkalmazkodik. Amíg egy-egy ellenszegülő akciója sikeresnek tűnik, addig mögé sorakoznak, ám, ha látszik, ettől ők is megbélyegeződhetnek, inkább kihátrálnak, és magukat kompromisszumkésznek mutatva pozicionálják újra a helyzetüket. Tárgyalnak, és nyilván kapnak némi engedményt, már csak a demokrácia látszata kedvéért is, amit sikernek élnek meg, de ez az eredeti céloktól többnyire messze esik. De valami teljesül, a “kevés biztos” számukra fontosabb, mint a “több bizonytalan”.

Sokféle kompromisszumkereső van. Van, aki kívül marad azon a bizonyos határon, és nyomja, feszíti, ameddig csak lehet, de veszélyes ez, mert előbb-utóbb ellenszegülőnek nézik, így a nyomása egyre gyengébb, inkább sodródni kezd a többiekkel. Más belül megy rajta, de közben érzi, ez nehezen vállalható, ezért úgy kommunikál, kifele, mintha nem ott lenne, ahol. Mert mindkét oldalnak meg akar felelni. Ez viszont nem megy. Bár sokakat ez a kettősség sem zavar. Kétféle kommunikációra specializálódnak, és húzzák így, ameddig lehet.

No és ott van a harmadik csoport, aki mindent elfogad, feloldja magát a teljes azonosulásban. A tökéletesen alkalmazkodó megalkuvók csoportja. Őket sem szabad azonban elítélni, ez a fajta rugalmasság adja nekik a túlélést, minden kormányon át, ők nem akarnak a rendszeren változtatni, nekik a céljuk túlélni, működni, a saját területükön, csendesen, mindent elfogadva, konfliktusok nélkül. Ki tudja, nem ez a jó út? Nem kell mindenkinek a rendszerre hatni… Ők nem moralizálnak, ők alkalmazkodnak. Sokan ezért átveszik a kormányzati sikerkommunikációt is. Átvesznek mindent. Ők az „igazi” partnerek.

Persze mindenki meg tudja indokolni magának, melyik utat választja. Mert mindenki túl akarja élni valahogy, és működni akar, a személyes vagy az alapítványi céljáért. De talán épp ez az, ami miatt nem tud egyfajta egységesség kialakulni. Mert mindenkinél más a tűrőképesség, a rugalmasság, az alkalmazkodás, a célért való küzdés képessége.

Az Igazgyöngy ma sokaktól kap megerősítést, támogatást. Ez erőt ad nekünk, forrást, lehetőséget. Akik mellénk állnak, meggyőződésem, hogy nem politikai céllal teszik. Hanem azért, mert azzal, amit és ahogy az alapítvány dolgozik a gyerekszegénység ellen, azonosulni tudnak. Az, hogy ők egyre többen vannak, erősít minket is. Az ügyet, amit képviselünk. És azt hiszem azt is, ahogy képviseljük.

Köszönet érte mindenkinek.

IMG_0222