Sokszor kérdezik tőlem, mi a legfontosabb tanácsom, ha valaki hasonlóba kezdene. Sok dolgot lehetne felsorolni, de azt szoktam mondani, talán a legfontosabb a türelem. Nem lehet ebben rohanni, meg kell érteni őket, látni, hol kell segíteni, hagyni, hogy kialakuljon bennük valami, hogy ők lépjenek, álljanak ki magukért, hagyni, hogy a közösségen szűrődjön át minden, hogy ott hasson, onnan induljon. Ehhez kell türelmesen újra és újra helyzeteket teremteni, gyerekeknek, felnőtteknek. Újrakezdve velük addig, ameddig kell. Ameddig ők nem mozdulnak.

Mindenki gyorsan akarja. Persze sokszor én is, mert a gyerekek helyzete, nélkülözése, elvesztegetése engem is türelmetlenné tesz.  De már tudom, a sürgető türelmetlenség náluk csak értetlenséget, káoszt okoz. Az apró lépések, láncszemek, azok pozitív megerősítése egy idő után magától gerjeszt előremutató folyamatokat. Ám ezt sokan nem értik, nem látják.  A kollégákkal már csak összemosolygunk, mikor egy látogató ezt kérdezi: „miért nem mondjátok meg nekik, hogy…?” Mintha ennyin múlna.

Aki nem érti, annak tényleg olyan egyszerűnek tűnik: miért nem csinálják másképp, megmondjuk mi, a tanult többségből, hogy kellene… úgy, ahogy mi megéltük a tanulást, a munkát, a gyereknevelést, stb. Így olyan egyszerűnek tűnik. Csak nem működik. A „megmondó” szerepből nem.

Mert érdemes kivárni. A múltkor írtam az asszonyról, aki nem enged be bennünket a házába, de a problémáit láthatóan nem tudja megoldani, és egyre rosszabb állapotban van. Nem volt kályhája… nem tudott fűteni, de hiába erőlködtünk, nem engedett.  Vártunk hát, újra és újra jelezve, itt vagyunk, csak szólnia kell. Hát végül szólt.  Beengedett, van már kályhája, tud fűteni, és egy kicsit jobb egészségi állapotban is van talán. A legnehezebb krízishelyzet megoldódott. Persze ettől még nem változott meg az élete, de legalább a megfagyást elhárítottuk. Türelemmel, kivárva, míg ő lép.

A másik eset is ezt igazolja. Vannak családok, akikkel sokszor hetekre, hónapokra megszakad a kapcsolat. Többnyire indulatos vita előzi meg (nem a mi részünkről van az indulat), ami általában arról szól, hogy mi nem segítünk eleget, mi pedig a közösséggel egyeztetve azt gondoljuk, ők nem mozdulnak el a „nekünk jár” álláspontról. Ilyenkor kivárunk. Majd szólnak, ha szeretnék visszaállítani a kapcsolatot, mi nem kezdeményezünk. Hát most is ez történt. Óvatos facebook üzenettel indult, amire természetesen pozitívan válaszoltam. Így hát az „újratervezés” veszi kezdetét köztünk.

Szóval, megy ez, előbb-utóbb a legnehezebb eseteken is úrrá leszünk. És nemcsak a szegregátumok lakóival, hanem az intézményrendszerrel is. Megosztok most egy friss történetet a rendőrségről is.

A kis faluban, ahol dolgozunk, nemrég sikerül a harmadik ingatlant is megvásárolnunk, ez pedig a régi tejcsarnok épülete, a hozzá tartozó jó fél hektáros telekkel. Öt éves tárgyalásra tett pontot a szerződés, többször nekifutottunk, türelmesen, más-más segítőkkel, a sikert Krishnan-Somos Anna újbóli próbálkozása eredményezte. A FrieslandCampina Hungária ZRt-től egy jelképes összegért sikerült megvásárolnunk, amit aztán ők egy jelentős összegű adománnyal pecsételtek meg, hogy a hasznosításhoz kezdő tőkét adjanak. Sőt, a céggel azóta is kapcsolatban vagyunk, jelenleg is keresve az együttműködés módját, aminek mi nagyon örülünk. Mert annak különösen fontos üzenete van, ha egy ilyen cég is egy gyerekszegénység ellen küzdő civil szervezet mellé áll.

Pár hete a Földhivatalban is az alapítványunk nevére került a terület. Most nem kezdünk bele semmibe, majd tavasszal, és persze szeretnénk az önkormányzattal is egyeztetni, hátha együtt is tervezhetnénk a hasznosítását. Igen ám, de ezt a területet egy falubéli önkényesen magénak vallja, jó ideje. Nem látszik semmi ebből, néha ráengedi talán a jószágait,  az épület környékét és a telek nagy részét a természet uralja, jó nagy akácjövésekkel, bokrokkal. Mivel a terület a mienk, és a tél szorítása egyre jobban érződik, a munkatársaink megkérdezték, kivághatják-e tüzelőnek a jövéseket. Engedtem, miért ne?

Amikor belekezdtek, a terület önjelölt gazdája megjelent, indulattal persze, hogy ez az övé, és hívja is a rendőröket… majd ő megmutatja.

Na, és innen szép a történet: a rendőrök kimentek, meghallgatták a két felet, és mivel a roma munkatársaink jelezték, én engedtem meg, felhívtak telefonon engem is. Elmondtam mindent, és megköszöntem, hogy a rendőrség nem a sztereotípiák mentén indult meg, vagyis úgy, hogy falopást jelent valaki a földjéről, mire kimennek, látják, ott vágják a fát a cigányok… egyszerű a képlet… Hanem meghallgatják őket (persze ehhez az is kellett, hogy ők tudják megfelelően képviselni magukat ott és akkor), és végül büntető eljárás elindulása nélkül, normálisan rendeződik az egész. Úgy, hogy a rendőrség jelenléte és információszerzése még a vádaskodót is visszaszorítja. (Persze holnap küldünk neki egy hivatalos levelet, tulajdonlap-másolattal a helyzetről, hogy megértse, nem mintha nem tudott volna eddig is róla, de hátha így jobban fog menni. A rendőröknek jelezte, hogy szeretne velem beszélni is, ami persze nem rajtam múlik, én nyitott vagyok, pénteken is találkoztunk kint, de nem szólt. Talán a jövő héten fog. Én kivárom.)

Mert lehet így is. Türelemmel, megismerve a helyzetet, nem a bajt növelve, hanem a megoldást keresve. Mindenkinek. Mennyivel gyorsabban haladnánk a gödörből kifele, ha ez általános lenne. És ez csak ennyi: türelemmel, tájékozódva, pozitívan.

15239184_1178563062236619_1360934739_n