Sokan kérdezik mostanában tőlem: mondd, te nem érzed, hogy elég? Ennyi fronton folyamatosan küzdeni..ennyi konfliktust felvállalni, ennyi kudarcot megélni…. ennek csak kiégés lehet a vége.

A kiégés nyomait nem érzem, azt persze igen, hogy fáradok, és azt is, hogy egyre nehezebben állok fel, mikor újra és újra kirúgják a lábat alólam. Talán írtam már egyszer, az a szerencse, hogy annyira szerteágazó a munkánk, annyi területen dolgozunk, egy településen belül is, és földrajzilag is több helyen, hogy a kudarcokat mindig ellensúlyozza valami sikerélmény. Ha a munkahely-teremtésben van kudarcunk, pl. most az aszalóberendezéssel, akkor az iskola ad erőt. Ha a faluban a közösségfejlesztés hoz konfliktust, akkor a munkatársak csapata lendít tovább. Ha az egyik településen a hivatallal konfrontálódunk, a másikon a családsegítő együttműködése adja vissza a reményt, hogy érdemes csinálni. Ha az egyik pályázatunkat elutasítják, a másikon pedig a lezárása után kiegészítő támogatást szavaznak meg, az visszanyomja az ember keserűségét.

No és ott van a legfontosabb kiégés elleni „gyógyszer”, hogy nem vagyunk egyedül. A „Lovagkereszttel a tanodánkért” akcióba már 122 ember szállt be. Legalább százan vannak, akik ebben a tanévben „örökbefogadók” és a gyerekek térítési díjával a művészeti iskolai képzésüket támogatják. 44 ösztöndíjas támogatónk van. Csak az idén közel hatszázan küldtek támogatást, adományt, azok számát, akik a mások által szervezett gyűjtésekhez csatlakoznak, meg sem tudom becsülni. Több százan vannak azok is, akik egy év alatt valamilyen önkéntes munkával kapcsolódnak hozzánk, a paletta nagyon széles, aki akar, talál kapcsolódási pontot. És ott vannak a magánszemélyek mellett a cégek, az intézmények, művészeti csoportok, iskolák, egyetemek, más hazai és nemzetközi alapítványok, akik támogatnak, programokat ajánlanak, bevonnak minket, gyűjtenek nekünk, beszélnek rólunk, felhívják mások figyelmét ránk.

Aztán ott vannak a követők, akik olvassák, figyelik, osztják a közösségi oldalaikon, amit közzéteszünk, és ezzel olyan emberekhez is eljuthat a munkánk híre, akiket egyébként nem érnénk el. És ott a média, azokkal a remek újságírókkal, akik figyelik a munkánkat, tudósítanak róla, riportokat készítenek, megemlítenek cikkekben, beemelve minket újra és újra az olvasói közegükbe, a nélkül, hogy kérnénk. A pár hónapja nyitott új közösségi oldalam lájkolóinak száma napról napra nő, már nyolcezernél is többen követik. Egy-egy különlegesebb hír, mint pl. most az, hogy két toldi roma munkatársam elkezdte az esti gimnáziumot, hogy érettségit szerezhessen, több mint 52 ezer embert ért el, 1700-an örültek a hírnek, és 120-an kommentelték is.

Bár nem tudom pontosan megbecsülni, de azt hiszem, az Igazgyöngy körül már biztosan sok ezer segítő, biztató, nekünk drukkoló, velünk, a munkánkkal szimpatizáló ember van.  Ők erőt adnak, segítenek abban, hogy bírjam, bírjuk.

És akkor még nem beszéltem a gyerekekről. Akik naponta erősítenek rá: “Kell, hogy tedd a dolgod, minden akadály ellenére, nem adhatod fel. Mi lenne akkor velünk?”

Aztán, más visszajelzések is jönnek. Pl. ez, a héten. Egy régi tanítványtól, akinek a jövőjére egy fillért sem tett volna senki, mikor sok éve megismerkedtünk. Apró, fejletlen, SNI roma fiúcska volt. Most családos, szakmája van, dolgozik…és ír nekem a facebookon. Megosztok itt belőle egy-két részt…Kérem, ne a helyesírást nézzék, és ne a telefonban félreütött betűket…hanem a tartalmát.

„Csókolom drága norika néni remélem hogy jolvan és a férje is feri bál meg a kis csapatis lázam jutubon a videoit nagyon tecetek a politikai részek amiről szó eset az integráció rolis a ki kőzősitések és leg főgép az egyelőségről nagyon szépen és szak szerűen jól megűzente a kosánakis de lázam hogy fáratis volt nagyon de kőszőnőm hogy az istenek hogy vanak íjén emberek a főldőn mint maga akire mindigis bűszke és példamutatású nő tecikleni és akire mindigis fel néztem és maga viseletet tanitot őn az első példa képem akire teki tetem és tanitot nagyon szeretem magát és kérem hogy vigyázok.magára kőszőnőm hogy harcol az egyenlőségért de aki megérdemli bűncselekményi bűntetését aminek suja van nem ártatlan az érdemelje meg származásátol fűgetlenűl de maga pihenjen amenyit tud nem csak kűzdeni kel hanem piheni mert maga nagyon jo szeméjiség tecik leni írtam olvasni valót mi bocsánat ha íjén sokat irtam de ezt igazából kise tudom fejezni mert nagyon szeretem magát tesék vigyázni magára jo pihenjen.”

„Szia, annyi szépet írtál nekem, hogy egészen meghatódtam….Köszönöm szépen. Sokat küzdök tényleg…de próbálok vigyázni is magamra. Ti jól vagytok? Hogy van a kicsi? Ha kell neki valami, szóljatok…OK? Van munkád? Puszi: Nóri néni”

„Igen van most it fent dolgozok …..on a ……ben jo fizetés van szoktam túlórázni 140000 ezret keresek túlóra nélkűl vikiis dolgozik felveték a kőz munkán most gyűjtőgeti szertnénk hogy tudja valamit vagy építkezni vagy egy normánis lakáshoz jusak most vanis egy 4milioért és aszt szeretném meg veni csak még sok kel de harcolok hogy jo lehesen és kőszőnőm a segítségét norikanéni óján tecik leni velem mint a második anyukám úgyis tekintek magára és mégecer kőszőnők mindent udvőzlőm feribácsit jo egéséget”

Hát lehet nekem csüggedni, feladni? El tudják venni tőlem bárhogy ezt az egészet? Azt hiszem nem.

Tegnap egy nemzetközi fórumon egy fiatal lány azt mondta nekem, őrület, hogy ebben az országban mennyire nincs szolidaritás. Azt mondtam neki, hogy szerintem meg van. És nem is kicsi….

Köszönöm mindenkinek, hogy mellettünk van.

IMG_4627