Itt van hát ő is, megérkezett erre a világra a héten. Neki nem volt bájos kis üdvözlőkártyája, nem volt róla boldog hír sem a facebookon, pár perccel vagy órával a születése után, az anyja, vagy a család valamelyik tagjának a kezében. Nem tudjuk azt sem, mennyi volt a súlya, túl nagy nem lehetett, az anyuka hasa nem domborodott túlságosan, nem is gondoltuk, hogy ennyi idős terhes már. Az asszonynak ez volt az ötödik szülése. A kórházból a csecsemőt nem adták ki neki, onnan egyenesen nevelőszülőkhöz került.
Sajnos, a hírt mi is későn kaptuk. A család a kapcsolatrendszerünk perifériáján van, néha előkerült az asszony, próbáltunk segíteni, ha nagy volt a baj, de azon a településen nem tudjuk még működtetni a fejlesztő segítségnyújtás rendszerét, nem tudunk elég lehetőséget adni az elmozdulásra, közösségfejlesztésre, így náluk csak a kríziskezelés maradt. Alkalmanként.
Talán, ha hamarabb tudjuk, hogy az újszülött érkezéséhez nincs semmi. Talán ha ő is hamarabb belegondol, hogy így nem lesz jó, és még szól nekünk, időben, nem akkor, mikor a kórházban közlik vele a tényt. Talán, ha a családsegítő hamarabb jelez nekünk, hogy észlelte a gondot, és baj lesz. Csak egy-két nappal hamarabb, annyi elég lett volna nekünk. Megoldottuk és mentoráltuk volna. Mint a többit. De nem tette.
Azt hiszem, ez a legkegyetlenebb, így csinálni. Odamenni a kórházban hozzá, és közölni vele, hogy bár megszülte, nem viheti magával a kicsit. Hogy mehet haza, egyedül. Mert ezt meg lehetett volna oldani. Meg kellett volna próbálni megoldani. Másképp. Nyilván jogos volt a meglátásuk: nem volt megfelelő a körülmény az újszülöttnek. De akkor sem így kellene. Ilyenkor látom, hogy a prevencióra mennyire nincs figyelem. Hogy a beavatkozásokban nincsen fejlesztés, csak hatósági eszközök.
És innen megindul az egész folyamat, hiszen ha egy gyerek fejlődéséhez nem megfelelőek a feltételek, akkor nem azok a másik négynek sem. Szerencsére a Gyámhivatallal meglevő jó kapcsolatunk, és a vezető erős empátiája fékez kicsit, türelmet kapunk, és kérik is, próbáljunk segíteni, mert nem szeretnék kiemelni a többit is.
Próbálunk hát nekifutni az ügynek. Először megnézzük, mi a helyzet a házban, változott-e valami a korábbi ismereteinkhez képest. Víz a közkúton, villany sincs, nemrég kötötték ki, tartozás miatt. Albérletben laknak itt egyébként, a tulaj valahol Pesten él, valakinek fizetnek itt nyilván, ezeket a szálakat követni szinte lehetetlen. Mégis, gyorsan sikerül kideríteni a tulaj kilétét, telefonszám is van hozzá. Kell, mert itt rögtön jön az első nehézség, ugyanis, bár régóta itt élnek, nincsenek bejelentkezve. Rémlik most, hogy régebben már volt ezzel gond, több családnál is, itt a faluba költözés megállításának eszköze lett ez, húzni az időt, hátha elmennek azok, akik idejönnek, vagy az uzsora, vagy más elől menekülve, gyerekekkel, minden nélkül. Mert az itt élők nem szeretnének több betelepülőt, akik csak a problémákat hozzák. Mást nem. De lakcímkártya nélkül (és persze albérleti szerződés nélkül), nehéz lesz újra áramot varázsolni, és nem jár nekik más sem, még a közmunkába sem tudnak bekapcsolódni. Nem is értem, óvodába, iskolába hogy tudtak így járni. Neki kell hát látni, legalizálni az ittlétüket, hogy becsatornázhatók legyenek a rendszerbe.
A ház több helyiségét is lakják, de alig van bútor, és szétszórva minden, ruhák, cipők, játékok, edények a földön, minden van mindenhol, nem látni azt sem, hol van élettere a gyereknek, hol a felnőttnek, melyiket használják konyhának, melyik szobának. Amúgy sem jellemezte a rendszeretet a családot, ezt most megfejelte még, hogy az asszony pár napig a szülészeten volt. Első tehát a rendrakás. Másnapra. Addig nem tudunk segíteni. Megérti.
Másnap már a rendezett üresség fogad bennünket. A néhol felfagyott betonaljzat összeseperve, a ruhák az egyik szekrénybe halmozva, a játékok, és pár edény a egy másik polcosra. Most már világosan látszik, fekhely, bútor kell. Kérdezem az egyik gyereket, hol alszik. Lehuppan egy lehangolóan lepusztult karfás kanapéra, nem látom, hogy kihúzható-e egyáltalán, „itt” – mondja – „én itt, meg még ketten is itt alusznak, a két testvérem.”
Délután megint odafordulunk. Gyógyszert viszünk az asszonynak, hogy segítsen elapasztani a tejét. Mert a természet nem foglalkozik ilyen dolgokkal, az életnek az a menete, hogy szülés után megindul a tejtermelés. Az asszony sír, most már nem csak a kicsiért, a nyomorúságért, hanem, mert a párja közben otthagyta, elment egy másikkal, mi lesz most vele?
Mit mondhat az ember erre? Próbáljuk, hogy nyugodjon meg, segítünk, látja, de neki is össze kell szednie magát, nézze a többi gyereket, azon gondolkodjon, hogy velük mi lesz, és még a másikat is visszakaphatja, de csak sír, „nehéz, nagyon nehéz” mondogatja újra és újra.
A többi gyerek is ott áll közben körülöttünk, a két kicsi meztelenül, pedig már vittünk ruhát nekik, néznek bennünket, nem sírnak, nem nevetnek, csak várakozva néznek, a legkisebb közben egy margarinos dobozból kanalaz valami tésztalevest. Kanalaz, de a szemét nem veszi le rólunk, a lé végigcsorog csupasz kis mellkasán, közben kicsit távolabb, mintha rendezve lenne az egész, a ház sarkához kikötött pitbull-szerű kutya is szűkölni kezd.
A helyzet tipikus, a reménytelenség tapintható. Mégis… tenni kell valamit.
5 hozzászólás
Azt leszögezem, hogy felháborítónak tartom a kórház és az orvosok hozzáállását a kismamához. Akármilyen is, ilyet, hogy a tej apasztására semmit sem adnak neki, csak kirakják, hogy haladjon már, felháborító. Ilyeneknél egyszerűen nem lehet arra hivatkozni, hogy “mer’ nincs píz az egészségügyben”. Lehet, hogy nincs, de itt nem pénz nem volt, hanem emberség, sőt, egyáltalán nem is csak az emberségről van szó, hanem szakmailag hogy lehet azt megengedni, hogy így menjen haza? Mert vele meg lehet tenni. Szerencsétlen nagyanyám jut eszembe, aki másfél évig mászkált a mindenféle bajaival orvostól orvosig, végül fizetős orvos világosította fel egy másik bajáról, amit az összes többi is látott mellékesen a vérvételei eredménye alapján, csak épp egyik se vette a fáradtságot, hogy szóljon róla, vagy megkérdezze, hogy tud-e róla egyáltalán. Ehhez se pénz kellett volna.
Viszont én is azt gondolom, mint doraschneider, biztos, hogy nem így a legjobb a babának? Lehet söpörni, pakolászni, de annyiszor láttuk már a bejegyzésekben, történetekben, hogy szerencsétlen gyerekeknél kb. előre el van rendelve, hogy mi lesz belőlük, hosszas munka, kapálózás is csak ideig óráig segít rajtuk, 1-2 kivétellel és minél később emelik ki őket annál biztosabb, hogy már úgy is olyan lelkisérüléseik lesznek, hogy a kiemelés sem fog már segíteni. Itt viszont azonnal normális helyre került, azonnal jó esélyt kapott. Van nekünk jogunk arra, hogy visszaköveteljük az eredeti anyjának azért, csak azért, mert az az eredeti anyja, mindegy milyen és hogy kríziskezeléssel, meg ilyen-olyan feltételekhez kötött adományozással kísérletezgessünk a családon, hogy vajon ez a gyerek is úgy ki fog-e siklani, mint általában szoktak, vagy esetleg most majd működik a dolog (valamennyire)? Több nevelőszülő van a családi, baráti körünkben, van, akiknél baba is van (van ahol a tizenéves anyával együtt) hát az kizárt, hogy ahonnan jöttek, ott lenne ilyen esélyük a beilleszkedésre, meg a normális életre, hiába segítené bármilyen alapítvány a családjukat.
József Attila ma is aktuális.
“lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!”
“Az ám, Hazám”
doraschneider: A “szóltak volna előre” nem feltétlenül azt jelenti, hogy szólnak, de csak jelzik, hogy “talán” elveszik a babát, és az értesítés után kimennek még egyszer ellenőrizni – ebben az esetben valóban, elképzelhető, hogy lettek volna olyan körülmények, amelyek éppen hogy, de megfelelnek.
Az is értesítés, ha a végleges, megmásíthatatlan határozatról a szülés előtt értesítik az anyát, leül vele egy szakember, elmondja, hogy miért jött ez a döntés, válaszol a felmerülő kérdésekre (elviszik-e a többit, a nagyobbakat, lehet-e még bármit tenni, akár csak azért, hogy a többi nála maradhasson, milyen kapcsolattartási jogai vannak ha vannak stb). Ezt a tudás, ez a lehetőség szerintem igenis megillette volna az anyát.
Arról nem is beszélve, hogy ha az állam, a hatóság ilyen módon bánik a mélyszegénységben élő emberekkel, akkor annak elég egyértelmű az üzenete: bármit megtehetünk veletek, teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor veszem el a gyereked, mikor csuklak börtönbe, mikor sújtalak pénzbüntetéssel (pl egy “nem járdán tolt” babakocsi miatt, ahol épp nincs is járda…). Ez szerintem beépül az emberbe, ha nem is tudatosan, és ez is afelé viszi, hogy máról holnapra éljen, hiszen “úgyis mindegy, úgyis azt csinálnak velem, amit akarnak”. Ja, és a bizalmat se nagyon építi.
(Messzire vinne, de a vállalkozói szférában is ez zajlik: lehetetlen előre tervezni, mert egymásnak ellentmondó tv-ek, szabályok születnek akár fél éven belül, azonnali hatállyal, felkészülési lehetőség nélkül. A hatása rendkívül hasonló, nyilván más közegben).
Kedves Nóra. Nagyot szólt ez a riport. Lehet, hogy sok ezer családról írt. Lehet, hogy a gyermekjóléti szolgálat embertelen ,szakszerütlen munkájának következményeit olvastuk. Lehet ,hogy az illető édesanya sokadik felelőtlenségét tárta elénk. Lehet, hogy az apáról kellene kiállítani bizonyítványt. Lehet hogy végre ki kellene mondani ,hogy a cigányság párkapcsolati kultúrája kezelhetetlen. Összegezve. Egyedi eset? Évtizedek óta dolgoztam a gyermekvédelem egyik oldalán a szakellátásban. Úgy gondolom nincs egyensúly. A szakellátás régóta vigyázza a szakembereit. Az alapellátás meg hiányt szenved. Van egymásra mutogatás is. Egyet nem lehet tenni állandóan magunkban keresni a hibát. Segíteni segíteni szakszerűen
Mint minden anya, el tudom képzelni, milyen rossz lehet valakinek ha nem nevelheti a gyerekét. Azonban azt gondolom, hogy a gyámügy feladata, hogy a gyerek, és csak a gyerek érdekeit nézze, a szülői érzései ebben nagyon sokadlagos szempont…ha szóltak volna előre, akkor nyilván látszólag lettek volna olyan körülmények, amik éppen hogy megfelelnek. De változott volna ettől a család helyzete? Tudnának ettől mondjuk a télen (egész télen) fűteni arra a kisbabára? Biztos, hogy nem jobb neki, hogy rögtön nevelőszülőkhöz került? Gyakran vetik a hatóságok szemére, hogy csak akkor lépnek mikor már megvan a baj…most nem akkor léptek.