Ezen a héten egy nemzetközi konferencián voltam, ami az alapjogok érvényesülésének nehézségeit tárgyalta, különös tekintettel a menekültekre, és azokra, akik a társadalomból való kirekesztés kockázatának leginkább kitettek.

Az előadások, workshopok, viták számtalan kérdést indítottak meg bennem is, és innen nézve, ahol dolgozom, azt hiszem, jó okom van a szkepticizmusra ezzel az egésszel kapcsolatban. Mert még csak megjósolni sem tudom, mikor tudna változni a helyzet. Megoldási lehetőséget nem látok, ellenben azt, hogy a problémával érintett populáció aránya a népességben nő, azt viszont bizton állíthatom.

Szerintem a népesség egészéhez viszonyítva nagy százalékban vannak azok, akiknek nincs fogalma arról, mik azok az alapjogok, melyek minden embert megilletnek, észre sem veszik, ha jogsérelem éri őket. Ha pedig valami minimális beemelődik abból, hogy vannak jogaik, akkor a vélt sérelmeket is ebbe csatornázzák be, törölve minden személyes felelősséget, támadást indítva ott is, ahol annak nincs helye. Mert a joghoz való hozzáférés tudás híján, emocionális alapon kezd működni, a személy által megítélt igazságtalanság érzése mozgatja, becsatornázódik a tanult tehetetlenség bonyolult rendszerébe, no meg azok is gyakran rácsatlakoznak, akik mindezt manipulálásra használják fel.

Így lesz sok esetben a szabálytartás tudásának hiányából etnikai típusú jogsértés kovácsolva. Mert pl. ha egy munkahelyen elbocsátanak valakit, mert sokadszorra is felrúgja a szabályokat, az nem azért van, mert az illető cigány, hanem, mert nem dolgozott rendesen, nem tartotta a szabályokat úgy, mint a többi. Persze ez sem ilyen egyszerű. Mert a munkavállalói kompetenciákban hiányos cigány álláskeresők iránt épp a negatív tapasztalatok miatt nagy a munkaadók előítéletessége, így, ha az adott munkára egy cigány és egy nem cigány jelentkezik, szívesebben veszik fel a nem cigányt, sőt, inkább hazudnak, ha cigány jelentkezik, hogy már betöltötték az állást, és hetekkel később felvesznek egy nem cigányt. Itt persze sérül valami, de ember legyen a talpán, aki bebizonyítja, a cigánysága miatt nem kapta meg az állást az illető. Mert a munkáltatók is pontosan tudják, milyen terepre merészkednek ezzel.

Gyakran próbálunk mi is kibontogatni eseteket. Sokszor mondják nekünk pl., hogy nem igazságos a közmunkára való behívás, etnikai alapú jogsértést tételeznek fel ebben is. Aztán, ha utánanézünk, rögtön kiderül, voltak előzményei. Eltűnt szerszámok, alpári kommunikáció, a többiek biztatása a lógásra, lopásra… vagyis sorozatban sértette meg az illető azokat a szabályokat, ami mentén a munkát próbálják megszervezni. Mégis, ha ennek írásos nyomát keressük, többnyire nincs semmi, inkább a konfliktust elkerülő magatartás a jellemző, pl. találkoztam olyannal, mikor egy önkormányzat azt kommunikálta kifele, törvény, hogy nem lehet felvenni közmunkára 25 év alattiakat. Vagy, hogy egy családból csak egyet lehet behívni. Tudás meg nincs rá, hogy az érdekeltek ennek valóságalapjáról meggyőződjenek, hiszen, “ha a tanácsnál (önkormányzatnál) úgy mondják, akkor az úgy is van”,  ám így cirkusz nélkül kigolyózhatók azok, akik az amúgy is alacsony munkamorált még tovább ásnák alá. Vagy azok, akik éppen nem szimpatikusak a helyi döntéshozónak. Vagy, hogy a másik oldal sajátos értelmezése is teret kapjon, azok nyerhetnek felvételt, akik hang nélkül dolgoznak a polgármesternek, aki gátlás nélkül összemossa a privát életterét a közmunka terével. Mert ebbe ez is becsatornázódik ám szépen….

Az, hogy mennyire ismerethiányosak, mennyire nem látják összefüggéseiben ezt az érintettek, abból is látszik, hogy míg egyikért szót emelnek, a másik területen a jogsértést észre sem veszik. Míg a kommunikációban, kérvényeik elutasításban gyakran vélik úgy, hogy jogaikban sérülnek, szótlanul fogadják el a cigányok a külön kórtermet, a szegregált iskolát, vagy osztályt, a gyerekjogokkal kapcsolatban pedig ennél még sokkal rosszabb a helyzet.

Zömmel gyerekszerepben vannak egyébként ezek a felnőttek a tanult, vagy pozícióba került, többség által vezérelt intézményrendszerben. Ami úgy játszik velük, ahogy akar. És itt is sok hibát látni. Saját döntéssel hozott szabályokat, egyéni szervezésű protokollt, tudáshiányt, frusztrációt, és az egészet átható kiégést, ami lassan fonja össze a velük foglalkozó intézményeket egy alapjogokat sértő véd- és dacszövetséggé, az összekacsintó, őket megvezető praktikákkal, ami azt hiszem, már stabilan berendezte a két oldalon a „mi” és az „ők” frontját.

És ezzel sem maradhatunk helyi szinten. Mert a helyi torzulásokat a nagy rendszer hibái adják. Egyszer, mikor még egy szakpolitikai egyeztetés résztvevője voltam, megkérdeztem, hogy lehet egy demokratikus országban a településeken belüli, alapjogokat sértő, diktatórikus vezetés. (Érpatak és a többi, a modellt átvevő településekre gondolva.) Hogy a magukat kiskirálynak érző települési vezetők egy személyben dönthetnek mindenről, naponta taposva sárba az emberi jogokat. Akkor, ott, azt a választ kaptam, hogy ne kérdőjelezzem már meg az önkormányzatiság rendszerét (is). Mert azokat a vezetőket az ottaniak választották meg. És ez a demokrácia.

Nem tudom… lehet, akkor ezzel is baj van. Valami szűrőt be kellene építeni itt is. Mert ezek a választások a megvezetés és a megfélemlítés rendszerében születnek. Azok szavazataiból, akiknek nincs tudásuk sem arra, hogy értsék, milyen következményei lesznek ennek, sem arra, hogy tudják, ezt nem kell így elviselniük a következő választásig.

Persze, tudom, ezzel most megint ott vagyunk, hogy ezeket a tudásokat az oktatásnak kellene megadni. De én nem látom, sem tudástartamban, sem az iskolai munkaszervezésben, sem az un. „rejtett tantervben”, hogy erre egy egészen kicsi szándék is lenne. Sőt, inkább azt látom, az állam maga ad lehetőséget a rendszer sajátos megszervezésével arra, hogy az alapjogok sérüljenek, pl. azzal, hogy teret enged a szegregált oktatásnak.

Akkor honnan tanulhatnák ezt meg a gyerekek? A családjuktól? A tudás- és képességhiányos szülőktől, akik maguk sem tudnak ebből átörökíteni semmit? A települési közösségektől? Ahol a „jobb, ha nem szólok bele, nem az én dolgom, nem jegyeztetem meg magam” elve mentén zárkóznak el a személyek mindentől, amit közösségi működésnek éreznénk?

Nos, hát ezért vagyok szkeptikus. Mert nagyon veszélyes kapuk nyíltak már meg, amelyekben a tudáshiány összekapcsolódott a manipulálás kifinomult kommunikációs eszközeivel, és a rajtuk keresztül elindult folyamatok lassan, de biztosan, önjáróan befolyásolják mindannyiunk jövőjét.

DSCF0295