Ez a mondat a héten egy cégek és civilek kapcsolatáról szóló beszélgetésen hangzott el, de hallható már egy ideje máshol is. Nem tudom, kitől származik, de szellemes megfogalmazása annak, hogy nem igazán kedvelt téma, az, aki emlegeti, hamar láthatatlan falak között találja magát. És inkább cikinek érezheti, ha ezt emlegeti.

És csakugyan, ez nem egy „szexi” terület. Nem szexi a politikusoknak. Sem a most regnálóknak, sem a többieknek. Mert ez nem egy szavazatszedő terület. A döntéshozóknak nehéz sikereket felmutatni, itt aztán tényleg alig találni egy-egy programot, ahol igazolható: Magyarország jobban teljesít. És ha van siker is, arányaiban a problémához képest elenyésző. Így inkább hallgatnak róla, így is van elég gond vele, a „Híd a munka világába” című program körül is több a negatív hír, mint a sikersztori.

És nem szexi a CSR-ben sem, a cégek társadalmi szerepvállalásában. Bár ezen a téren azért van elmozdulás. Nem szexi a többségi társadalomnak sem, még mindig sokan ítélkeznek messziről, sztereotípiák mentén, mintsem megismernék a tényleges helyzetet.

Nehéz jól kommunikálni is, mi, civilek is alkalmazkodunk, a roma integrációt hátrébb toljuk, ami nem nehéz, sokkal erősebb a problémában a szegénység, a gyerekszegénység, ami azért az emberek többségének nehezen viselhető.  Ebben ugyanis teljesen mindegy, roma vagy nem roma a gyermek, a család, de a megoldásban ott lapul ez is, mert a mélyszegénységben élők nagyobb százalékának az életét még a roma identitás „nem szexi” ténye is nehezíti. Nem lehet nem foglalkozni vele.

Én sokat kommunikálok erről, nemcsak itt, hanem máshol is, konferenciákon, workshopokon, mindenféle rendezvényen. Sokszor azonban azt érzem, nem megy át az üzenet megfelelően.  Most nem szakpolitikai szintre gondolok, ott már feladtam, hogy megértethetek bármit is, a szegénység valós tükrét hiába tartom eléjük.  És persze vannak, akik megértenek, nagyon is, pl. a pedagógusok, a szociális szférában dolgozók, a civilek is, sok szociálisan érzékeny ember, és mindig van a befolyásos, gazdag emberek között is odaforduló, de mindig érzem a falat is, ami abban a pillanatban felnő közöttünk, amint kiderül: civilként mivel foglalkozom.

Ilyenkor mindig nagyon szomorú leszek, és magam hibáztatom. Talán nem jól beszélek róla, és ezért nem érinti meg őket… Gondolkodom folyton, hogy kellene jobban. Sok ilyen kudarcos történetem van. Előadások, ahol úgy érzem magam, mint egy „kis színes” program része, a sok érdekes sztori között legyen egy ilyen is, ami a szegénységről szól. Sikeres cégtulajdonosok találkozói, ahová meghívnak, mert szoktak érdekes embereket meghívni néha, és elmagyarázzák nekem, mit kellene tennem, miközben soha nem jártak szegregátumokban. És persze nem is segítenek, nem ezért hívtak, inkább, csak mert érdekes vagyok, meg sajnálnak is kicsit, ezért kapom a jó tanácsokat. Ja, azért mégis eszükbe jut valami: a gyerekeik használt füzeteit szívesen összegyűjtik, és eljuttatják, vannak még bennük üres lapok.

A héten is voltam egy rendezvényen, sok, sikeres üzletember között. A szervezők egy kisfilmet mutattak be rólunk, pár éve készült, azzal kezdődött, hogy egy kisfiú beszél az apjáról, a közmunkáról, és elmondja, hogy nem jutottak már hetek óta pénzhez, de most előleget „kért ki” az apja, ötezer forintot, de nem biztos, hogy kap… A teremben levők nevettek ennél a résznél. Többen is. Nem értettem miért. Mert nekem az, hogy egy tíz éves gyerek tudja, mi az a fizetési előleg, vagy a családi pótlék, összeggel, dátummal, hogy mikor kapják, torokszorító érzés.

Szívesen megkérdeztem volna, mikor szót kaptam, hogy mi volt ezen ilyen mulatságos? De nem akartam ünneprontó lenni, nem ez volt a téma, és a szervezők mindent elkövettek a rendezvény sikeréért. Az üzenet nem ment át a sok sikeres üzletembernek. Nevettek azon, ami sokunk számára tragédia.

Vagy egy másik élmény. Fotózáson voltam, páros-hármas fotók készültek. Nem tudom, kik, és mi alapján döntöttek arról, ki kerül egy fotóra, nyilván volt valamilyen szempont. De míg vártunk, meghallottam, ahogy a velem párba került sikeres üzletember firtatta a választást: most hogy van ez? Az üzleti szférát a civilekkel együtt fotózzák?!

Mert nyilván nem vagyunk egy lapon.

Nyilván nem. De egy országban élünk, és ha különféle területeken is dolgozunk, értenünk kellene a másik oldalt. Megérteni a problémáit. Akkor is, ha nekünk nincs velük dolgunk. Ha nekünk napfényes az életünk.

Persze vannak változásra törekvők a „másik világban” is. Akik értenek minket, segítő civileket, és sokat dolgoznak azon, hogy más is megértsen minket. Minket, és velünk együtt a problémát is. Cégek, akik akkor is meghívnak a konferenciáikra, ha az „nem szexi”. Akik média-és minden más kapcsolatokat mozgatnak azért, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon a téma. Akkor is, ha nem ez a trendi hír. A sikeres vállalkozók, cégtulajdonosok barátai, akik megszervezik, és kiszedve a komfortzónájukból elcipelik őket egy-egy nehéz terepre, hogy megmutassák a valós problémát, és nyitottá tegyék őket a segítésre.  És a cégek azon CSR munkatársai, akik értik, a társadalmi szerepvállalásban megszervezett céges segítő napban nem a buli a lényeg, és egy ilyen „nem szexi” téma is beemelhető. És sokan, akik támogatnak minket, és másokat is. Pénzzel, tudással, szolgáltatással. Vajon ők miért viszonyulnak másképp? Ők ugyanis, sikeres üzletemberként is, értenek minket, és egy élhetőbb országot akarnak, velünk együtt.

Mégis, úgy érzem, a probléma nagyobb tempóban nő a szegénységben, mint ahogy a kettészakadt társadalom felsőbb fele „érzékenyedik”. Jó lenne pedig, ha látnák: ahol túl nagyra nyílik a társadalmi olló, ott előbb-utóbb élhetetlen lesz az ország. Számukra is.

Kép 046