Furcsa kettősséget élek meg. Miközben a munkánk hatására sikeresen változik a kommunikáció a kis faluban, a társadalmunkban meg egyre durvább gyűlöletbeszéd terjed. Mindkettőt belülről látom.

Amikor elkezdtem dolgozni a szegregátumban, az egymás közti kommunikáció rémes volt. A kezelhetetlen, indulattal teli reagálások, a másik leordítása, megalázása előtt rémülten álltam én is, számomra ez egy ismeretlen világ volt. Sokat kaptam belőle én is, volt, ami személyesen nekem szólt, de talán még durvább volt, amikor egymásnak rontottak, előttem. Sokszor éreztem úgy, hogy verekedés lesz, és én nem tudom megállítani.

A férfiak közötti konfliktusok voltak a legfélelmetesebbek. Ott nem volt mese, nem volt lecsendesítő módszer, csak az, ha az ember próbált távolabb kerülni tőlük. És a rendőrséget hívni, ha nem volt más kiút. A nők közötti cirkuszok inkább megbotránkoztatóak voltak nekem. Mert igen, volt köztük hajba-kapaszkodós, rémes, méltatlan verekedés is. És persze a gyerekek közt is gyakran, hiszen a minta megvolt otthonról, elég volt egy szó, és ugrottak is, borult a pad az iskolában, ketten is alig tudtuk lefogni az egymásnak feszülőket.

És ehhez illeszkedő volt a kommunikáció is. Hangos, bántó, hazug és vádló, tele olyan mocskos káromkodásokkal, amit elképzelni is nehéz, és mindig olyan magas érzelmi töltettel, ami megakadályozta az ésszerű megoldások számbavételét.  Itt megtanultam, mit jelent az „ elgurult nálam a gyógyszer”, vagy „felment a pumpa”.

Nagyon messziről indultunk…. Ma már csak nevetünk ezeken. Mert az évek során óriási változások következtek be. Voltak személyes és családi beszélgetések, a közösségi rendezvények, sokat segített a teaház, a vendégek, akik előtt beszélni kellett, sokszor próbáltuk eljátszani velük, hogyan lehet feloldani egy konfliktust, megbeszélni egy problémát, hogyan fogadjunk egy idegent, milyen beszéd, reagálás kell a hivatalos helyeken. A tanodában a gyerekekkel disputa kör indult, nagyszerűen működik.

Adtunk mintát, ahogy mi beszélünk, de megértettük, hogy ők máshogy kommunikálnak. És sikerült a kettőt közelíteni. Bámulatosan.

Igaz, kellett hozzá más is, a problémák napi szintű kezelése, az, hogy lássák: nincsenek magukra hagyva. Kellettek hozzá a lehetőségek az együttlétre, a saját környezetük javítására, és a munkára is. Van persze még mit javítani, de a pozitív változások nyilvánvalóak. És minden nap, amit köztük tölthetek, örömmel, és megerősítéssel tölt el.

A modellt, amit fejlesztünk, visszük tovább más településekre is. A mi teljesítőképességünktől függ, hol hányféle elemet tudunk beépíteni. A kommunikációnak is van egy általános jellemzője, ami minden ilyen viszonylat között azonos, már látjuk, és a tapasztalatink alapján sikeresen kezeljük is. Ott van pl. a „kinek segítünk, és miért annak?” kérdése. „Maguk csak a retkeseknek segítenek! Aki próbálja tisztán járatni a gyerekét, azt lesz…ják. Az dögöljön meg, mi?!”- ordítja az asszony a telefonba, a faluban, ahol elkezdtünk segíteni, mert szerinte nem oda adtunk használt bútort, ahova kellene. „Feljelentem magukat, most indulok a gyámhivatalba!” „És szólok az RTL klubnak is, hogy lássa mindenki, maguk milyen szemetek! Hogy maguk kivételeznek!”

Tipikus mondatok. Persze, nagyon nehéz megértetni, hogy mikor megjelenünk egy faluban segítőként, miért azok felé fordulunk először, akiknél a legnagyobb a baj… ahol nincs önfenntartási képesség, felelősség, ahol sok a gyerek, de kevés a tudás a felnevelésükre. Innen indulunk. Aztán, jön a közösség formálása, a helyi „igazságossági rendszer” megteremtése, amikor már nem nekünk, hanem a közösségnek lehet szegezni a kérdést, ki kap, és miért, és ők is válaszolják meg, akik ott élnek, együtt.

Amikor a múltkor, egy amerikai kutató járt nálunk, és a gyűlöletbeszédről beszélgettünk, kint is voltunk, a kis faluban, ahol az emberek egymásnak feszülése már sokat csökkent. Őket kérdeztük, mit tudnak, tapasztalnak a társadalomban növekvő gyűlöletbeszédről.

Mindegyiküknek volt már kirekesztő, megbélyegző kommunikációban része. Szerintük az egész mostanában erősebb, és azért van, mert a politikusoknak is lehet. Még a Parlamentben is. És ha nekik lehet, akik vezetők, mindenki, aki lejjebb van, jogot formál rá.

Kicsit szégyelltem magam. Miközben velük sikerült megértetnünk valamit abból, hogy másképpen kell viszonyulnunk egymáshoz, mi, a többségi társadalomban, arra adunk példát, hogyan lehet gyűlölködni, hazug vádakkal megalázni másokat, karaktergyilkosságokkal kikezdeni azt, aki nem „velük” van. Mert az csak “ellenük” lehet. A legfélelmetesebb, hogy itt nincs “elgurult a gyógyszer”, vagy “felment a pumpa”. Ami után még lehet kontroll. Itt felfokozott indulat nélküli, tervezett gyűlölködés van. És ez a legrosszabb.

Szóval, miközben itt építek velük egy jobb világot, a kinti meg egyre rosszabb lesz.

És úgy tűnik, arra nincs hatásunk. Az csak megy tovább, bértollnokokkal, kikutatva valami kompromittálót, vagy ha nincs, akkor kitalálva valamit, méltatlan kifejezésekkel teli nyilatkozatokat hallhatunk, fröcsögő gyűlöletet. Ami betorzít mindent. Mert a reakciók is ugyanolyanok lesznek. És így haladunk mindig mélyebbre.

Néha belegondolok: kik azok, akik kiadnak egy-egy ilyen utasítást? Hogy szálljanak rá valakire? Amikor ezeket kimondja, akkor nincs valami kis hang, ami belül megszólal, hogy nem kellene? Amikor megszületik egy beszéd, vagy nyilatkozat, és visszaolvassa, nem érzi, hogy ezt nem lenne szabad ?

Mi annyit próbáltuk, ott, bent, a szegregátumban, hogy megszólaljon belül az a kis hang: ezt nem szabad így.

Ott, a tanulatlan emberek között ment.

És itt, kint, a diplomások világában mikor fog?

Zsigmond Alexandra