Ez az ünnep nekem mindig is a személyes részvételt jelentette a megemlékezéseken. A gyerekkor kötelezően előírt ünnepségeit felnőttként felváltotta bennem valami más, belső késztetés, hogy ne mulasszak el egyet sem.

Nagyon tanulságos társadalmi képet rajzolt ez is, mint minden más. Megismertem az önkormányzati választások etapjaihoz igazodó hazafiság sajátos megjelenését, azokat, akik csak akkor, és csak abban az időszakban jelentek meg a március 15-i koszorúzásokon, amikor pozícióba kerültek. Úgy tűntek el az új választások után, ha nem maradtak a helyükön, nyom nélkül, mint a pinty. Aztán jöttek azok is, akik kötelező kellékekkel is kívánták nyomatékosítani a hazafisságukat. Megjelentek a bocskai stílusú kabátokban érkezők, nők hófehérben, férfiak feketében, különböző méretű kokárdákkal (minél nagyobb, annál magyarabb), vagy azok, akik katonai bakancsban, hosszú kabátban állták végig, hátratett kézzel, az ehhez járó terpeszben, sokatmondóan komor arccal az ünnepségeket. És persze láthattam a legújabbakat is, akik valahol, legalább az övükön tiltott katonai jelképeket viselve, provokatívan, sötét napszemüvegben, katonai sapkában pózoltak.

Figyeltem az arcokat, a koszorúzásokon, mikor a „másik” párt koszorúzott, a metakommunikáció pontos képet mutat ám, és hallgattam a beszédeket is, fellélegezve, ha sikerült egyet-egyet úgy végigmondani a szónoknak, hogy abban ne legyen megosztó, vádló, a másik oldalt hibáztató, önmagát fényező. Örültem, ha olyan gondolatokat tartalmazott, ami az ünnep szellemiségéhez méltó volt.

Szóval, a legtöbb ünnepen ott álltam én is. Most nem leszek itt. Egy másik ünnepségen vállaltam jelenlétet, és beszédet is, a pedagógusok demonstrációján, Budapesten.

Az utóbbi években valahogy más tartalommal töltődött meg az ünnep. Vannak, akik azt mondják, bemocskolódik, ha tüntetésekkel párosul. Ám én ezt nem érzem…. szerintem illeszkedik az egész március szellemiségéhez.

Ami megváltozott, az a társadalmi közeg. Megosztott, végletesen megosztott lett az ország, jelenti ez a leszakadók bénítóan nagy tömegeket érintő, egyre kilátástalanabbnak tűnő helyzetét, és a politikai megosztottságot is. Azt hiszem, most már olyan mértékű az ellenségkeresés, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szemlélet, amiben már nincs lehetőség józanul szemlélni a problémákat. A kommunikáció viszi már az ügyeket, kit lehet megalázni, keresni valamit, amivel hitelét vesztheti, hibáztatni, no meg nyomni a sikereket, mindenhol, ott is, ahol nyoma sincs. Bértollnokok kapcsolódnak az ügyekhez, a szakmaiság lassan kiszorul, még azoknak a nyilatkozataiból is, akik a döntéseket indokolnák. A leleplezésektől függ már minden, erre megy el az energia, no meg a látszatfenntartásokra, aztán, ha már tarthatatlan, akkor változtatnak, de mindig a másikat okolva. Már nem a megoldás a lényeg, hanem, hogy ki kerül ki győztesen a kommunikációs csatából.Ki tudja jobban megtiporni a másikat. Mi lesz ennek a vége? Kit tudja… Egy biztos, úgy érzem, ilyen mély morális válság nem volt a rendszerváltás óta. Elkeserítő.

Nyilván, ez után a tüntetés után is jön majd a már bejáratott forgatókönyv, kik szerint hányan voltak, és az miért nem igaz, a felszólalók miért voltak alkalmatlanok, és mit hazudoztak, ja, meg az „elmúltnyolcévezés”, meg a „hátazelmútlhatév?”, meg ugye ki pénzeli a lengyeleket, meg a CÖF tagjait, és nyilván Soros György a másik oldalon…. közben pedig belefulladunk a problémákba. Mert a felvetett kérdéseken való elgondolkozás sem történik meg.

Persze sokakat nem érint meg a márciusi szél. Nem érinti meg azokat, akik a szegregátumokban élnek. Ott egyformák a napok, a munkaszüneti nap sem más, mint a többi. És nincs nagy hazafiság. Ahol a nyomor diktál, ott ritkán megy át a napi megélhetés üzenetén kívül más.

És persze sokan, sokféleképpen gondolkodnak. Nem mennek el, mert az oktatás nem része már az életüknek. Kit érdekelnek a pedagógusok? Akik így vélekednek, nem értik, hogy az oktatás meghatározza a jövőnk minden területét. És nem megy el sok pedagógus sem. „Minek? Úgy sem változik semmi..” „Kis pont vagyok én ehhez…” vagy: „Félek… mi lesz, ha kiderül, hogy ott voltam” stb.? No meg ott vannak azok, akik, bár tűrhetetlennek érzik a helyzetet, mégis a hatalomnak való megfelelés erősebb bennük az ellenállásnál. És aki akar, talál kibúvót. Megszoktuk, hogy jobb, ha kívül maradunk. Harcolja meg más….

Hogy én miért leszek ott? Nyilván, mert azt gondolom, már akkora a baj, hogy kiabálni kell. A tüntetés pedig egy szimbolikus kiabálás.

És, mert azon a napon, amikor a felkérést elfogadtam, órám volt egy szegregált iskolában. Épp a nemzeti ünnepről rajzoltunk, amikor az egyik gyerek hozzám bújt: „éhes vagyok, tanárnéni”.
Hát ezért. Érte szólok majd, akitől a rendszer elvárja, hogy értse, megtanulja a márciusi üzenet nemzeti nagyszerűségét. És magamért, mint pedagógusért, akinek ezt az üzenetet, minden körülmények között át kellene vinnie, hogy megfeleljen a minősítési követelményeknek… Miközben ez a gyerek éhes.

Ezért megyek el. Hogy a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt elmondhassam: valamit nagyon elrontottunk. És engem nem érdekel a politika…. de ezen a helyzeten változtatni akarok.

Laska Vince