Akik érdeklődnek a munkánk iránt, gyakran kérdezik: és mi a helyzet a mobilitással? Ez a fogalom egyre gyakrabban előkerül, a munkaerőpiachoz kötődve, és igen, a világban az egy logikus dolog, hogy az emberek oda költöznek, ahol van munka.

És itt van az első probléma. Mert a csak fizikai munkaerejével rendelkező, ráadásul munkavállalói készségekben sem bővelkedő, információhiányos térben élő emberek azért jellemzően nem találnak munkalehetőséget. Rendszerint van egy „munkaszervező”, aki, zömében építkezésen, csak kézzel végezhető fizikai munkára kap, többnyire valami ismerősön át lehetőséget, és szól pár embernek, akik elmennek. Leginkább feketén. Elutaznak, egy hónapra, néha tovább, a szállás többnyire megoldott, de a napi kaja is sokba kerül, és nem igazán marad annyi, amiért megéri távol lenni a családtól. Ráadásul a munka mindig kemény, és a közmunkán a munka-mímeléséhez szokott embereknek gyakran ez nagy váltást jelent. Sokan idő előtt otthagyják. Nem bírják, mondják, mert a munkáról eddig a faluban nem ezt a tapasztalatot szerezték. (Mindig kiakadok, mikor ezt hallom tőlük… nem miattuk, mert pontosan látom, mi miért van, hanem attól a szlogentől, miszerint a közmunka visszavezet a munka világába. Ez is bizonyítja, mennyire.)

Gyakori az is, hogy nem fizetik ki a megbeszélt bért, valami indok mindig van, viszont nem nagyon tehetnek semmit, mert akkor elvágják a kapcsolatot azzal, aki szerezte a melót, és ezzel a következő, talán jobb lehetőséget is.

Van, aki merészebb, és családostól megy. Többnyire úgy, hogy neki már van fix munkája valahol, de nem jó külön… tehát próbál a család is költözni. Ha sikerül is meglépni, mert van annyi pénz, hogy az útiköltség meglegyen, és sikerül szállást is szerezni, no meg a több lehetőséggel bíró, nagyobb településen az asszonynak is akadhat takarítás, vagy valami hasonló, nos, mire kifizetik az albérletet, a rezsit, ugyanott vannak, mint itthon, a közmunkabéren: nem marad több a megélhetésre. Ráadásul idegenben nincs ott a tágabb család, a jól ismert szomszéd, aki ugyanúgy él, mint ők, a gyerek is többet akar ott, mert többet lát a fogyasztói világból, mint a kis falvakban. Aztán rájönnek: mégis jobb lesz otthon. És ha még megvan a ház, visszamennek.

Sok a reménykedő… aki azt gondolja, máshol jobb. De majdnem ugyanennyi a visszatérő. Aki megtapasztalta, máshol sincs több esélye.

Mások egy új kapcsolat remélt biztonságában kelnek útra, olyanokkal, akikről nem tudnak semmit, és borítékolni lehet a végeredményt. A nagy szavakról, beígért lehetőségekről hamar kiderül, nem fedik a valóságot. A kapcsolatról is kiderül, többet gondoltak bele, mint amennyit az ért, marad a kudarc, a keserűség, és a visszarendeződés.

Persze felnőtt emberek, az ő döntéseik. A gyerekeket azonban szeretném megkímélni… de nem nagyon megy.

A múlt héten bújt hozzám egy kicsi, óra végén: „Ha nem mondod el senkinek, mert nem szabad, akkor megmondom neked, hogy mink holnap elköltözünk… B-be.”- sorolja egy szuszra. „Majd visszajöttök.”- simogatom meg a buksiját.  „Nem tudom”- mereng el mellettem. Én is elgondolkodom. Vajon mi lehet az ok? Családi cirkusz? Kamatos pénz? Menekülniük kell, vagy miért ez a nagy titkolózás? Vajon mi játszódik le benne, ebben a gyerekben? És milyen nyomot hagy?

A másik faluban épp most hallottam egy családról, ahol az asszony a három gyerekkel ment el egy másikkal. Jó messzire. Ők is visszajönnek majd, tudom. Nem is tudom, mikor rosszabb, ha mennek a gyerekek is, vagy ha otthagyják őket? Mindkét esetben ők sérülnek a legjobban. Sokszor a szülők felelőtlen döntései alapján.

A gyerekekért küzdök, küzdünk, amíg csak lehet. Hogy a sok rosszban a legkevésbé rossz jusson nekik. De a közeg, sokszor minden igyekezetünk ellenére erősebb hatással bír. És ha felnőnek, már nem nagyon megy tovább.

A lánnyal sem, akiben sok lehetőség volt. Terve is volt, akarta is másképp, mint ami otthon van. Teremtettünk neki lehetőséget, elkerült, kollégiumba, de nem bírta. Hazajött. Ahogy nőtt, már lehetett látni a jövőjét. Ahol a családban van olyan, aki az élet sötétebb felén keresi a pénzt, ott még több hatás dolgozik ellenünk. Itt is elég volt egy kabát, meg némi ékszer. És már külföldön van, a rokonnál, aki segíti azon az úton. Ahonnan nem lesz visszatérés.

Mert innen nincs. „Nem fogok négyezerért egész nap fagyoskodni.”- mondja a másik, akinek munkalehetősége is lenne. Ennyiért. Mert a nyolc osztályos végzettséghez nem nagyon társul más összeg. És itt még fizikai munka sem lenne, csak jelenlét, felügyelet. De nem kell ez sem, mert máshogy könnyebben megszerzi. A sokszorosát. Hiába győzködöm, nem tudom megmagyarázni neki, hogy kihasználják, hogy veszélyes, hogy ott van az aids, hogy mi lesz így vele 10, vagy 20 év múlva. Nem megy. Nincs erő, ami most letérítené. A hazugságokkal felvázolt, kecsegtető jövő, a pénzzel, sokkal erősebb, mint amit mi adhattunk neki.

A család pedig a mi küzdelmünkhöz nem adott semmit. Egyiküknél sem.

Próbálom persze elengedni őket. Tudom, nem lehet mindenkit megmenteni. És azt is, hogy nem én, nem mi vagyunk a szüleik. De nagyon nehéz. Mert rengetegen vannak, és mindegyikük élete lehetett volna más. De nem lesz. És hiába tűnik úgy, hogy saját döntésük. Mert ez nem ilyen egyszerű. Pontosan tudom, mert végigkísérem őket, hogy mi hat rájuk, és mi nem, aminek kellene. És az is őrület, hogy a szülőknél is ugyanez látszik.

Sokuknál tehetetlenek vagyunk. Tudom, azokat kellene néznem, akiknél nem. De nem megy. Sokat elveszítünk közülünk. Túl sokat.

20160120_085735