Nem szeretem az ilyen hideget. Főleg, mióta ezen a területen dolgozom. Napközben is félek, de leginkább reggel. Attól, hogy hírt kapok: kihűlt valaki.

Főleg az egyedül élők jutnak az eszembe. Találkoztam a héten az asszonnyal is, aki egy villany nélküli melléképületben húzza meg magát már évek óta, a ház is üres, ami a telek elején van, elhagyott, mint sok másik a faluban. Ruhaosztás volt, most elég sokan jöttek, kell a meleg ruha, meg a gyerekekre is a váltó… mert a mosás egy téboly ilyenkor.

Mondom neki, de jó, hogy látom, mindig aggódok, hogy megfagy. „Á”- legyint – „dehogy…én már háromkor kelek, és gyújtok be..” „Takarója van rendesen?”-kérdezem. Bólogat, és összébb húzza magán a kabátot. Gyakran feljön otthonról napközben ő is, más is ilyenkor. Beülnek kicsit melegedni az alapítványi munkatársakhoz. De itt már jó…itt már figyelnek egymásra is. Ahol már közösség van, ott talán kisebb a kockázata a tragédiának.

Akiknek a napi megélhetés is gond, ott ilyenkor a legfontosabb, hogy legyen tüzelő. Talán ezek az időszakok a leglehangolóbbak a szegénységben. Ilyenkor az ember egész nap találkozhat a falvakban a hátukon fát cipelő, vagy a gurulós kukában, babakocsin, esetleg biciklin gallyakat tolókkal, a fűrész, fejsze elengedhetetlen lesz, és ha nincs más, sok helyen sorra kerülnek az éghető anyagok is, legyen az bútor, vagy műanyag flakon, szakadt cipő, rossz ruha. Környezetvédelmi szempontokról, légszennyezésről, itt nem esik szó. A szemétszállítás sem túl fontos most… alig van, ami a kukákba kerül. A nyomor rangsorol. Az első, hogy ne fagyjanak meg.

Sok családnál ilyenkor alig elviselhetők a körülmények. Egy szobába zsúfolódik mindenki, sokszor, ha összeadjuk, hányan alszanak bent, elképzelhetetlen, hogy férnek el. Ilyenkor ez az egyetlen élettér. Konyha, fürdőszoba, hálószoba, gyerekszoba, minden. Minden itt zajlik, túl sokan vannak, túl kevés a hely, túl hangos minden. A kevés hely és a „nincs” pedig agresszívvá tesz, gyereket, és felnőttet egyaránt.

A kályha persze így sem mindig meleg. Olyankor kabátban vannak, a gyerekek is, a kicsik bebugyolálva, megfázva szinte mind, ilyenkor rekordokat dönt nálunk a gyerekeknek szóló, kiváltásra váró gyógyszerreceptek száma, a tea-cukor kérelem, mert másféle extrákról, vitaminról, gyümölcsökről, beteg toroknak jól eső meleg levesekről nem beszélhetünk.

Én magam is beleborzongok, ha belegondolok a fürdetésbe, hajmosásba, vagy abba, hogyha ebben a dermesztő hidegben ki kell menni a WC-re, még akkor is, ha közel van a házhoz. Nyilván a mosás is nagy gond, ahol nincs centrifuga, nem szárad meg a ruha. Víz az utcai kútnál, a műanyag flakonban, amiből kifogyott valamikor valami, és azután vízhordó eszközzé vált, gyakran befagy a benne hagyott víz, ha nem viszik be abba a helyiségbe, ahol van fűtés.

Az iskolában a gyerekek körül egyre kellemetlenebb szag érződik, a füst, a vizelet és a mosatlan ruha utánozhatatlan nyomor-szaga, ami azoknál a lányoknál, akinek „megvan”, ez az elviselhetetlenségig fokozódik. A többiek elhúzódnak tőlük, és az ember ilyenkor nem tudja, hogy teremtsen olyan helyzetet, amiben érthetővé válik számukra is ez az egész.

És tudom, ebben a ruhában is alszanak, le sem vetkőznek, ebben ülnek a suliban, ebben vannak a mindennapos testnevelés órákon, és ebben lesznek holnap is. Váltás csak a hét végén, és jó, ha akkor a hajmosást is megoldják, ilyenkor a fejtetű is erősebben támad.

A héten több kollégám jött be rémülten a környező településekről, ahol meglátogatták a legveszélyeztetettebb családokat. Ölnyi fakupacról beszéltek, amit a szomszédtól kapott az asszony, akinek kicsi gyerekei vannak, és amiről látszik, legfeljebb fél napra lesz elég. Tíz hónapos gyerekről, akit az anyja nem tud szoptatni, elapasztott, és nincs mit adni neki. Ilyenkor cukros vízzel csitítja el, ha sír. Máshol a számunkra elképzelhetetlen éjszakáról, mikor az összetolt fotelek között három gyerek és az anyjuk is ott alszik, a többiek meg a két heverőn, ahol most kupaccá gyűrt takarók és ruhák vannak. Pokróccal, szőnyegdarabokkal befedett rossz ajtóról, aminek a réseit hosszasan kell „tömíteni”, mikor ki kell nyitni valamiért.

És jönnek telefonok is, hosszasan tanakodunk, mit csináljunk, aztán az egyik faluban egy családnak segítünk tűzifával, mire ránk zúdul a többi, aki meghallotta, és nincs indok, nekik miért nem adunk.

Szóval, ilyenkor a legnehezebb. És ilyenkor én is türelmetlenebb vagyok, pedig, tudom, nem kellene, el kellene fogadnom, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb, a legfontosabb, tudom, nem tolható minden elé a nyomorúság. De nehezen viselhető látni ezt, és azt is, hogy nem körvonalazódik semmi, amiről azt gondolhatnám, utána jobb lesz. Hogy azt mondhassam magamnak: csak ezt a telet bírjuk ki valahogy.

20160120_085825