Tudom, előzőleg is e téma körül gondolkodtam, a hibáztatáson, a személyes felelősség kérdésén.
Próbáltam akkor a politikusok viszonyulásaiból indítani, a messziről lenézés ideológiává szerveződő folyamatából. Ami a héten sem nyugodott le, folytatódva tovább, most Hegedűs Zsuzsa nyilatkozata tette vezető hírré a sajtóban a témát.

Így most gondolkodhatnék azon, hogy nyilatkozhat így egy szociológus, akinek szakmailag értenie kellene a szegénység mechanizmusait. De ő is e mellett a nagyon egyszerű megoldás mellett állt ki, némi hazugsággal is megvádolva azokat, akik mást állítanak, mint ő. De így legalább egységes állásponton vannak.

Azon, ami kiveti a felelősséget a rendszer nyakából és jól ráhurkolja a szegényekére. Mert a rendszerben nem lehetnek problémák. Sem nagyban, sem települési szinten. Mindenki maga tehet a sorsáról. Aki nem boldogul, az nem a rendszer része. „Potyautas”, hogy egy viharos sebességgel terjedő ideológiát idézzek.

Ezt már csak egy kis tudatos kommunikációval kell meglökni, meg is teszik, és közbeszéd szinten is megy a dolog: lehet mutogatni közülük párat, aki önnön erejéből kitört, és mondani: na ugye, ha akarnák, menne ez… És lehet rájuk tolni mindent azokra, akiknek mégsem megy. Mindenért felelőssé lehet tenni őket. A szegénységükért, a tudatlanságukért, a munkanélküliségükért, az egészségi állapotukért, mindenért. Persze azért is, ha más terület nem megy úgy, ahogy kellene…. hiszen elvonják a figyelmet, a pénzt, az energiát másoktól. Akik jók. És mégsem boldogulnak, „ezek” miatt.

Néztem a fiút is, aki a héten jött be újra. Megint pénzt akart, bérletre, hogy járjon suliba, de az előző hónapban is megkapta, még sem járt. A családit elvonták, megélni nem tudnak, most is kér tápszert, pelenkát a legkisebbnek. Sokadszorra. Mikor kérdőre vonjuk, miért nem járt októberben sem iskolába, mit csinált, csak néz. Aztán kiböki: „Hát eltelt az idő… otthon.” Hogy mivel, arra már nincs válasz.

Régóta próbáljuk, de nem tudunk rá hatni. Ha eredmény van, max. csak annyi, hogy nem kriminalizálódott, bár egy lopásban benne volt, de nem lett belőle rendőrségi ügy. Falopás volt, egy hideg téli napon.

Persze dühös és elkeseredett vagyok én is, hiszen sokat foglalkozunk a családdal, még sincs változás. És itt még azt sem mondhatom el, mint a többinél, hogy a gyerekeken már látszik, kicsit másképp gondolkodnak. Hogy van remény a változásra. Itt nincs.

Aztán, mikor látom, nem is érti, mit mondunk, mi a gondunk, a tervünk, mihez szeretnénk lehetőséget adni, és miért, milyen célból, elgondolkodom.

Mégis, mitől lehetne más? Az életében pontosan minden determinált azzal, hova született és miben nőtt fel. Nemcsak családi, hanem társadalmi közeg szinten értelmezve is.

A család nem tudott adni neki semmit, amitől más lehetne, mint a szülei. Az apja börtönben, az anyja alkalmi kapcsolatait a gyarapodó gyerekszám jelzi. Az apai rokoni ág a bűnözésé, az anyai a gyökértelen ide-oda csapódóé. Munkája senkinek sem volt. Tanulni senki sem tanult. A családból a nyomort örökölte meg, a nihilt, a motiválatlanságot, azt, hogy majd lesz valahogy. Hogy „eltelik az idő”.

Persze, ott volt az iskola. Ami adhatott volna tudást, szakmát, jövőképet. De nem adott. Az óvoda nem tudta pótolni a lemaradást, többször merült fel az SNI státusz. Talán hamarabb kellett volna a fejlesztés. Miután megszületett. De a korai fejlesztés nem elérhető szolgáltatás egy ilyen családnak. Ha akkor, időben érkezik a segítség, ki tudja?

Az általános iskola? Többet is próbált, épp ahol laktak, kis vidéki iskolákat, ahol sok volt a hozzá hasonló, de csak úgy „elvolt” a suliban, bár nem volt vele igazán gond. Tanulni nem tanult, de nem verekedett, az ilyen gyerekkel elnéző a rendszer, bukás nélkül mehet tovább, nem gondolkodnak a magántanulói státuszon, hiszen csendben „elvan” a többi közt, és, hát erre a típusra mondják a pedagógusok: „úgysem lesz belőle Einstein”. Ment hát végig, az általános iskolán, különösebb hatás, eredmény nélkül, kisebb-nagyobb kihagyásokkal.

Amiből nyilván lehetett volna ügy már régen, hiszen néha hónapokra tűnt el a család a rendszerből, más megyébe, mire ott hónapok múlva a látókörbe kerültek, már itthon voltak újra. Talán, ha kisebb korban kiemelik? Talán akkor más lett volna…. de vajon ez az állami gondozási rendszer megmentette volna? Aligha.

Aztán jött a középiskola. Szakiskola persze. Az elvárásaival, ami feltételezi, hogy az alapkészségek birtokában levő gyerekek kerülnek oda. És a maga sajátos kortárs hatásaival. No meg a bérlet árával. A reggeli utazással, az éhen töltött nappal, mert az étkezés középiskolában már fizetős, még, ha csökkentett árral is. Az iskolai kudarcokkal, ami szembesíti azzal, hogy semmit sem tud, a kortárs mintával, aki beszól a tanárnak, vagy a herbállal bizniszelő, akinek mindig van pénze.

Aztán ez is elmaradt. Nem kellett sokat győzködni persze, kellett a bérlet ára másra, fára, mert a kicsire fűteni kell, és kell a következő hónapban is, jön hát, újra kérni, áll előttem, soványan, azzal a megöregedett testtartással és arckifejezéssel, amit csak a nyomorúságba beletörődött tizenéveseken látni, akiknek már nincs vágya, nem is volt soha, aki mosolytalan, akiknél csak „eltelik az idő”.

És megtalálja majd a párját, aki épp ilyen, akivel összeáll majd, és lesz majd gyerekük, ha szerencsénk van, már felnőtten, de ugyanezzel a tudással, viszonyulással, akin majd újra segíthetett volna a korai fejlesztés, ha elérte volna, az óvoda, ha bírt volna a lemaradással, az iskola, ami nem fogja ezután sem érteni, hogy miért nem tanul meg rendesen olvasni, a középiskola, amit már végképp nem ért, és így nő bele az újabb generáció a tanulatlan munkavállalói rétegbe, akiknek már nem talál a modern kor munkát, akik ugyanabban a nyomorban élnek tovább, mint a szüleik. Mert senki sem vállalja be, hogy pótolja azt, amit a család nem adott meg. Mert az az ő személyes felelősségük. A rendszer meg nem pótol. Csak “elvan” velük.

Nézem a fiú szemét. És megértem, hogy nem tud semmit a személyes felelősségéről. Igaz, másokéról sem. Általában semmit sem ért a felelősségből. Kicsit, inkább csak azért, hogy a magam számára tompítsam a helyzetet, kérdezem az anyjáról… mi van vele. „Elvan”- mondja, és elfordul.

20141215_143012