Felkérést kaptam a TEDxNagyerdőn egy előadás megtartására. A téma, ami köré a szervezők az előadásokat csoportosították, az ÉleTED minősége volt. Előtte sokat gondolkoztam, a munkánk melyik szegmense mentén állítsam össze az előadást, mire fűzzem fel.

Végül úgy gondoltam, az integráció mindannyiunk életminőségét befolyásoló fontosságáról beszélek majd. És azt is eldöntöttem, hogy nem egyedül fogok a színpadon állni, hívom magammal a kolléganőmet is, Mónit, az oláhcigány asszonyt a kis faluból, és ketten tudjuk a saját személyünkön, a változásunkon, és az összefogásunkon megmutatni, mi az általunk vélt helyes út. Mert én, a többségi társadalomban szocializálódva azt tudom, hova kellene nekik integrálódni, ő pedig a szegregátumból, a kisebbségi identitással azt tudja, hogy honnan. És csak így működhet. Együtt.

Hamarosan fent lesznek az előadások a youtube-on, de azt gondoltam, az én gondolataimból pár részletet itt is megosztok. Talán kicsit összefoglalásául annak, amit itt évek óta ebben a blogban írok. Még, ha egy kicsit hosszabb is lesz, mint szokott.

„…..Az integráció nem egy sikertörténet Magyarországon. Bár mindenki ért ehhez is. Jó messziről. Messziről mindenki könnyedén ítélkezik, és kizárólag személyes felelősségeket lát. És persze azt is mindenki tudja, hogyan kellene nekik élni. A deviancia egyik jelének tartják, hogy nem úgy élnek, ahogy megmondják neki. …Közelről azonban az emberben elmozdulhat valami. Először jön a megtapasztalás, aztán változik a vélemény, a szemlélet, a gondolkodás. ….Talán, akik végiggondolják velem most ezt, bennük is elmozdulhat valami.

Szóval, úgy kezdődött, hogy akartam érteni őket. Őket, a halmozottan hátrányos helyzetű, cigány gyerekeket. Valamikor a főiskolán tanultunk egy olyan mondatot, hogy a gyerekeket a teljes szociokulturális környezetével együtt kell értelmezni. Hát én így akartam. És kimentem hozzájuk.

Kimentem egy olyan faluba, amire még a környékbeli cigányok is elismerően csettintettek: az „kemény” hely. Mert tényleg az volt. Zsákfalu, hiányos szolgáltatások, a kriminalizáció magas szintje, agresszió, tanulatlan, szakképzetlen felnőttek, mélyszegénység, komfort nélküli házak, és sok-sok gyerek. Olyan erővel vágott arcon az érzés, hogy mit akarunk mi az iskolában ezektől a gyerekektől, hogy azt nem tudom elmondani. Mit akarunk mi a feketeszén-termeléssel, vagy a Pitagorasz tétellel itt? Az elvárások és a közeg, amiben élnek, köszönő viszonyban sincsenek egymással.

…. Egy évbe telt, mire meg tudtam értetni velük, nem hatóság vagyok, aki büntetni akar. Csak érteni szeretném őket. Mert nem bíztak egymásban sem, nemhogy abban, aki a „másik világból” jött. Emlékszem, egyszer kimentem egy asszonyhoz. Ahogy meglátott, elém sietett: mi a baj a gyerekkel? –kérdezte. Semmi. – válaszoltam. Akkor meg minek jött?- kérdezte értetlenül. Mert nem volt ahhoz hozzászokva, hogy egy ember csak úgy, odamegy. És nem akar semmit, csak beszélgetni. Esetleg segíteni.

Rengeteg hiányosságom volt. Nem tudtam pl., hogy az oláh cigányok és a romungrok milyen habitusbeli különbözőséggel élnek, és azt sem, milyen törékeny a viszonyuk. … És azt sem tudtam, mennyire nem mindegy, hogy az ott élő romák őslakosok, vagy betelepültek. Hogy milyen fontos a nagycsaládok, rokoni szálak ismerete a települési erőviszonyok feltérképezéséhez. Ott értettem meg, mi az az átörökített nyomorúság. Mi az a tanult tehetetlenség. Hogy ez a 21.századi szegénység nem olyan, mint a 19.századi. Bizonyos technikáiban azonos ugyan, de a globalizáció és fogyasztói társadalom alaposan megváltoztatta. És ebben furcsa ötvözetet ad a tűzhely híján, a két téglán főzés és a televízió.

…. Amikor elkezdtem kijárni, először az utcára mentem. A gyerekekhez. Vittem játékokat, színes krétát, arcfestőt. Örömmel fogadtak, nekik nem voltam idegen, hiszen a suliból ismertük egymást. A felnőttek kezdetben messziről figyeltek. Aztán az asszonyok, karjukon a kisebbekkel, közelebb jöttek. Beszélgetni kezdtünk. Sosem tolakodtam, hagytam, hogy ők kérdezzenek. Lassan kezdett épülni valami közöttünk. Hamar rájöttem: nem lehet a családokkal közösség nélkül foglalkozni. Közösségépítés kell, mert a nyomorúság szétzilált minden emberi kapcsolatot. És az egymást kijátszó, a másikat rágalmazó hozzáállások csak a konfliktusokat szítják, még jobban mélyítve a szakadékokat.

Közösségfejlesztés kell hát, amihez nem leszek elég én, kívülről, kell valaki, aki belülről látja és láttatja velem is a változásokat. Aki majd képes lesz maga köré vonzani másokat is. És majd egyszer, valamikor, képesek lesznek magukat megszervezni, külső segítség nélkül is. A szakma ezt úgy hívja: kulcsember. Aki olyan pozíciót foglal el a közösségben, hogy képes hatással lenni a többire. Akinek van támogatottsága. Aki érti, mit akarok. Aki képezhető. Kellően nyitott. Akiben van valami megfoghatatlan erő. Aki képes elhinni nekem, hogy érdemes. Magam sem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. És magamban sem bíztam, hogy lesz-e elég erőm átformálni azt, ami generációk óta más szerepbe tette őket?

Hosszú történet ez is. Az ő személye. Mert sokáig keresgéltem közöttük. Először egyensúlyt próbáltam tartani a közösség romungro és oláh cigány fele között. A két vezetőt próbáltam partnerré tenni. Néha jónak tűnt ez a taktika, ám ebben a sérülékeny viszonyban, ami a két csoport között volt, hamar jött a konfliktus, ami lenullázott mindent, amit előtte felépítettem. Döntenem kellett az egyik csoport mellett. Az oláh cigányokat kellett választanom, mert ebben a faluban ők voltak a legerősebbek, és nagycsaládokkal a legjobban támogatottak is. Aztán a sors rendezte tovább a forgatókönyvet, máig is sokkoló módon. Elvesztettünk egy fiúcskát. Az anyja majd’ eszét vesztette. Ösztönösen fordultam felé, bár tudtam, enyhíteni sem tudom a fájdalmát. Akkor, azon a nyáron jött a hímzés ötlete…. Hozzá mentem először, hogy eltereljem a figyelmét a fájdalmáról. A testvérével először ő próbálta a hímzést…Így lett ő a kulcsember. Ma már öten dolgoznak körülötte munkaviszonyban, és sokkal többen alkalmi munkavállalóival.

Tanul, mindent. Hihetetlenül sokat segít nekem. Eleinte rémes volt neki. Nehéz ám egy olyan közösségben, ahol senkinek sincs munkája egyszerre munkaviszonyba kerülni….a többiek folyton cinkelték….sokszor kellett bele lelket önteni, hogy bírja. Lassan épült a pozíciója a közösségben, változott a kommunikációja is. Láttatja velem a közösséget belülről. Szól, ha valami félrecsúszik. És persze ő is hoz rossz döntéseket. Mert mindeközben ő is abban a közegben él, amiben szocializálódott. Aminek a törvényei sajátosak, és őt is mozgatják.

Az integrációhoz nélkülözhetetlen a kulcsember a közösségből. Mert azokra az emberekre építve lehet az integrációt elindítani, akik benne is vannak, meg kicsit ki is látnak belőle. És ő már kilát. Lát egy másfajta jövőt is.

Az elején azt mondtam, szeretném, ha bennetek is elmozdulna valami. Ha elhinnétek, hogy elérhető az integráció. Ma a legtöbben nem akarják ezt. Vagy inkább csak úgy, általában. Mert úgy vagyunk összerakva, hogy a saját boldogságunkat nézzük, most akarunk nyugodt, konfliktusmentes életet, távol akarunk hát maradni tőlük, a gyerekeiktől az iskolában, nem akarunk egy térben lenni velük, sehol, sem a kórházban, sem a munkahelyen. Nem akarunk áldozatot hozni, tegye meg más, legyenek máshol, éljenek távol tőlünk. Az ő életük nem a mi problémánk.
De ez így nem megy. Nem lesz élhető egy olyan ország, ahol másfél millióan élnek leszakadva, mélyszegénységben.

Ahhoz, hogy az integráció egy élhetőbb jövőt adjon a gyerekeinknek, ahhoz MOST kell elmozdulás bennünk. Ehhez pedig szükségünk van mindenkire.”

20151017_184815