A menekültügy napi gondja most maga mögé utasít mindent, de közben az élet zajlik, az országon belüli problémák éppúgy jelen vannak, a nehéz éppen az, hogy az emberben az motoszkál: ott jobban kell most a segítség, de közben látja az ettől független folyamatokat is, amelyeket nem lehet elengedni.

Az integrációért több szinten is dolgozva elég sok tapasztalatot szereztem már az évek során. Itt is gyakran írok róla, az integráción belül az oktatás szerepéről és helyzetéről is, elemezve ezt a kirekesztettek szemszögéből, de átélve a többségi családok, és a szegregált iskolák pedagógusainak helyzetét is, és próbálom megérteni a települési vezetők működését és a politikusokét is.

Az integráció ügyében mindenkinek megvan a maga védhető indoka arra, mit, miért tesz, a baj csak az, hogy közben úgy tűnik, megállíthatatlanul sodródunk egyre lejjebb. Talán a legnehezebb a „most” és a „jövőben” szempontjait egy platformra helyezni. Érthetően mindenki, minden szinten a „most” oldalán van, míg megoldás csak akkor indulhat el, ha most változtatunk is az álláspontunkon azért, hogy a jövőben mindannyiunknak (talán leginkább a gyerekeinknek) jobb legyen.

Írtam itt is, és máshol is nyilatkoztam sok riportban az egyházi iskolák szegregáló hatásáról, próbáltam az egyházi vezetés és a szakpolitikai szint felé is jelezni, mekkora veszélyeket rejt ez nemcsak a jövőre nézve, hiszen nem egyedi jelenségről van szó. Vannak konkrét tapasztalatim erről a folyamatról, itt, ahol dolgozom, és máshol is, akikkel kapcsolatban vagyok. Írtam arról is, hogy az írásos megkeresésre választ is kaptam a Tiszántúli Református Egyházkerületből, amiben nagy örömömre egyeztetési találkozóra hívott a Püspök úr. Most jött meg a válasz különben az államtitkárságról is, ebben nem volt különösebb előremutató jelzés, de leírták benne nekem, hogy mit jelent a szegregáció.

A Püspök úr levele után felkészültem a találkozóra, adatokat elemeztem, a tanulmányt hamarosan publikálom is, azt hiszem, erre irányulva még nem volt elemzés, hogy az egyházi iskolákban és a földrajzilag legközelebb levő állami iskolákban milyen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya, az adatok igazolják a szegregáló hatást, egyértelműen. És készültem helyileg is, az egyházi és az állami iskola facebook oldaláról letöltött fotókkal, melyek a számok nélkül is szembetűnően mutatják a cigány és nem cigány arányt.

A találkozó pénteken volt, a felzárkózásért felelős államtitkár-helyettes asszony és a helyi tankerület vezetőjének a meghívásáról tudtam, bár szerettem volna, ha annak a településnek az állami és egyházi iskolaigazgatói is ott vannak, ahol már hat éve figyelem egészen közelről ezeket a folyamatokat, de csak az egyházi iskola fenntartóját és vezetőit hívták, nyilván a meghívók döntöttek így, ez az ő joguk volt.

A találkozó reményt keltően pozitív volt. Mind hangulatában, mind kimenetelében. Nyilván ebben legnagyobb szerepe a Püspök úrnak volt, aki meggyőzött a mondataival arról, hogy pontosan tudja és látja a folyamatokat, a felelősségeket, érti, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit, konkrétan, halogatást nem tűrve. Látja az egyházkerületben élők összetételét, és ő mondta ki a számomra nagyon kedves bibliai mondatot arról, hogy Istennek minden emberre szüksége van. Számomra ez lett a vezérfonala a beszélgetésnek, amit nagyon szerettem volna a konkrétumok szintjén tartani.

Mert persze megint elkanyarodhattunk volna mindenfele. Itt is elhangoztak a nagy varázsszavak, melyek minden ilyen típusú megbeszélésen előjönnek, de az ügyet előre tapodtat sem viszik, ellenben tökéletesen alkalmasak a megoldás halogatására. Ezek annyira tipikusak, hogy néha már játszom ilyet magamban az ilyen megbeszéléseken, hogy előre leírom a nagy felvetéseket. Mert a „be kellene emelni a tanárképzésbe olyan modulokat, amelyek érzékenyítenek és felkészítik a leendő szakembereket a roma gyerekek oktatására”, vagy a „huszonöt éve mondjuk el ugyanezeket és mégsem történik semmi”, esetleg a „mi lett a konkrét kézzelfogható eredménye a roma integrációra szánt millióknak?”, no meg a „és nem lehet azt elvárni, hogy ne csak mi, a többségi társadalomból, hanem ők maguk is akarjanak valamit tenni?!” című megközelítésekkel mindig ugyanabban a nyomvonalban mozgunk.

De itt sikerült ezen túllépni. Konkrét településben, konkrét stratégia kidolgozásában állapodtunk meg, amit, mint pilotprogramot az államtitkárság is követ és segít majd, a KLIK-kel és velünk, civilekkel partnerségben. Amikor kijöttünk, gyorsan felhívtam a település polgármesterét is, mert nem akartam, hogy úgy érezze, a tudta nélkül indítunk el bármit a településen, pláne, mert a megbeszélésen ott voltak a város egyházi oldaláról. Nagyon örültem, hogy ő is nyitott volt a kezdeményezésre.

Hétfőn az Egyházkerület oktatási referense elkészíti a sajtó számára is kommunikálható feljegyzést a találkozóról, amit a nyilvánosság előtt körbeküldenek minden érintettnek, hogy egyetértés legyen ebben is. Számomra ez is jelzi az egyházi szándékot az együttműködésre, hogy ezt nem a mi beleegyezésünk nélkül kívánják kommunikálni.

Én pedig egy hónapon belül összeszervezek majd egy települési kerekasztalt, ahol a deszegregációs stratégia lépéseit kidolgozzuk, időrendben, a törvények betartásával, és a kockázatok elemzésével is. Ha itt elindulunk, ez először minta lehet ez a térség másik városában, majd minden olyan településen, ahol a szabad iskolaválasztás lehetősége és az egyházi oktatás az amúgy is meglevő kedvezőtlen társadalmi folyamatokat felgyorsította, és az oktatási szegregációt megindította. Minta lehet az ország más területein, és a többi történelmi egyháznak is. És azoknak a településeknek is, ahol az állami iskolák között alakul ki a szegregáló hatás.

Nehéz lesz, tudom. Az igazi harc talán most kezdődik el, most, hogy kijelöltük a küzdőteret. De nem volt még ilyen szerencsés csillagzatállás a deszegregációhoz a terepen. Mert itt mindenki érti most, mi a baj, és látja, hogy nem várhatunk másra: nekünk kell itt, helyileg, kicsiben elkezdeni valamit, ami majd beépülhet a nagyobb rendszerekbe is. A döntési helyzetben levők egyetértenek. Egyházi vezető, települési vezető, KLIK, államtitkárság. A többieknek a dolga pedig, velem együtt az, hogy ezt az egyetértést a terepen a történet legfontosabb szereplőivel, a családokkal a mindennapok nyelvére lefordítsuk.

Mező Vanessza