Az elejétől tudtam, hogy ez a probléma, amivel foglalkozok, ezzel a személyes érzelmektől nem mentesíthető, mégis valahogy szándékoltan a valós helyzet mutatására irányuló hozzáállásommal nem lesz fáklyásmenet.

Tudtam, hogy konfliktusaim lesznek, magukkal a mélyszegénységben élő romákkal, az őket körülvevő intézményrendszerrel, a többségi társadalommal, a szakmával, az egyházakkal, a szakpolitikával, a politikával. Minden bejött, mindenhonnan és minden szintről kapok támadásokat, és persze megerősítéseket is, egyelőre még ez utóbbi áll nyerésre, és remélem, így is marad.

Az azonban még engem is meglepett, hogy a roma értelmiség egy része engem állít be ellenségként.Persze írtam már, hogy, miután egyengetek a nyomorúságból kitört gyerekeket is, látom, milyen borzalmasan nehéz megélni az identitásukat a mai világban. Írtam egyetemi előadásokról, ahol a legrasszistább kijelentéseket épp a roma előadóktól hallottam. Megtapasztaltam furcsa látogatásokat, furcsa megnyilvánulásokkal a helyi romák irányába, pl. egyértelmű felsőbbrendűségi viszonyt éreztettek, amire mikor rákérdeztem, az volt a válasz, hogy nekik, értelmiségi romáknak muszáj távolságot tartani (ezektől), hogy tiszteljék őket. Szóval, sokféle viszonyulást láttam már, amit próbáltam mindig érteni, megérteni. Nem volt mindig egyszerű.

Az utóbbi hónapokban kijutott ebből az ellenségképes viszonyulásból. Nem értettem pl. őt, aki kutatni jött ide, több napot is eltöltött abban a közösségben, akikkel dolgozunk, beszélgetve a helyiekkel, és közben ott próbált bennünket ellenségként beállítani. Érdeklődött ugyanis, hogy mi, „gádzsók” nem használjuk ki itt a romákat azzal, hogy munkalehetőséget adunk? Nem érzik-e úgy a helyi romák, hogy mi dolgoztatjuk őket az adományokért? És egyáltalán, minek dolgoznak bármit, nem jobb otthon ülni, és úgy kapni adományt, segítséget?

Amikor elment, a kintiek kétségbeesetten hívtak, hogy próbálták megértetni vele, ezt a rendszert nem mi kényszerítjük rájuk, hanem ők tartják így igazságosnak, az ő akaratuk alapján építettük ki, és igenis, jó így nekik, mert változott a falu, jobb most az élet. Persze szerencsénk volt, hogy olyat kérdezett meg, aki érti ezt, és nem olyat a faluban, aki még mindig nem, hiszen neki óriási megerősítés lett volna, hogy ha már az egyetemet végzett roma is ezt mondja, akkor ugye, itt az igazolása, hogy szemetek vagyunk…. hiszen csak adnunk kérne, amit kérnek… és ezzel a tudattal rombolhatta volna a felépített közösségi „igazságosság” rendszerét.

Volt még más hasonló jelenség is, de most inkább a legutóbbi riportról, és a reakciókról írnék. A riport (http://24.hu/kozelet/2015/09/06/miert-szulnek-a-szegenyek-ha-nem-tudjak-eltartani-a-gyerekeket/) sok megosztást megélt, sokféle kommentet is a közösségi oldalakon. A hét közepén hívott valaki, egy roma értelmiség, hogy jól vagyok-e? Jól, válaszoltam, mire megjegyezte, ezek szerint nem olvastam a kommenteket. Nem nagyon szoktam időt szánni rá, mondtam, és semmiképp sem veszem a lelkemre őket, aki a nyilvánosság elé lép, annak ezt tudnia kell kezelni, pláne, ha ilyen megosztó kérdésekben ír is nyilatkozik, mint én.

De ez most más, mondja, most a cikk kapcsán engem nagyobb veszélynek tartanak egyesek a cigányságra nézve, mint a Jobbikot, volt, aki egyenesen nácinak gondol. Mindez azért, mert dolgozunk azon, hogy az asszonyok éljenek a fogamzásgátlás lehetőségével, és se anyagi, sem a tudatlanságukból fakadó helyzetek ne zárják be előttük a tudatos családtervezés útját.

Aztán, mások is írtak. Volt, aki egy-egy kommentet el is küldött, hogy értsem. Ezeket elolvastam. Igazából, nem tudom, mi hajtja jobban a Jobbik malmára a vizet. Az, ha azt mondjuk, hazugság a megtapasztalható jelenség pl. a gyerekvállalás kapcsán, és ezt afféle kulturális attribútumnak állítjuk be, vagy, ha azt mondjuk, ami van, hogy ezt a nyomorúság és tudatlanság sok családnál aláásta, és igenis, sokaknál a gyerekvállalás, mint megélhetési tényező jelenik meg.

Történetek sorát tudnám leírni itt, a blogon is, ami igazolja azt, hogy vannak olyan családok, akik e szerint vállalnak gyereket. És nem tudom a személyes felelősségüket kiemelni ebben, mert látom, nem tudnak másképp dönteni, ennyi tudással, tervezési képességgel, felelősségérzettel rendelkeznek, ennyit kaptak örökül a szüleiktől, és ennyit adott nekik a fejlesztésre hivatott oktatási rendszer.

De nem teszem meg, mert nem akarok rontani a helyzeten, nem akarom növelni az elutasítást, ezért ezeket nem hangosítom ki, vagy csak minden mondatot tízszer megrágva. Mert muszáj beszélni róla, mert létező dolog, és meghatározó a problémában. Nagyon nehéz ma úgy kommunikálni ezt, hogy a problémát fel is tárjuk, de ne is segítsük az általánosító kirekesztést. Nem hiszem, hogyha kényszeresen bizonygatjuk, hogy nem így van, miközben a megtapasztalás mást mutat, az jóra vezet. Én inkább a megoldásban gondolkodom, a szemléletváltásban, a lehetőségnyújtásban.

Aki hívott, ajánlotta, üljek le a roma értelmiségekkel, és beszéljünk ezekről, mert zavar van közöttük is, nem képesek egységes véleményre. De én nem szeretnék. Nem hiszem, hogy az én személyemben kellene a közös véleménykialakításra ütközőpontot felkínálnom. Akkor sem, ha a roma értelmiség egy részével remekül dolgozom együtt. Mert ez nem az én történetem, hanem az övéké. Nekik kell eldönteni, mit akarnak kezdeni az integrációval.

Mert attól tartok, olyanokkal kellene vitáznom ott, akik csak messziről köpnek le. Mert itt, ahol dolgozom, egyikük sem jön, hogy babakelengyét, kiságyat szerezzen az újszülötteknek, hogy a kórházból ne az állami gondozásba kerüljenek egyből. Nem jönnek, amikor sír a 13 éves, mert nem akarja a gyereket, amit a szíve alatt hord, és azt sem tudja, mi az abortusz. Nem ők szereznek terhes-vitamint a mélyszegénységben élő kismamáknak. Nem ők tanítják az anyukákat arra, hogy kell a babákat fejleszteni, hogy már az óvodát ne hátránnyal kezdjék a kicsik.

Ők csak kioktatnak, magabiztosan: „Felháborodva, javaslom, hogy kevesebbet publikáljon a munka helyett és kényesen figyeljen az embereket sújtó mondataira.”- írja pl. Vadászi István valahol a közösségi oldalon. Most keressem meg, hol írta, és válaszoljak vissza, hogy napi 16 órát dolgozom, hogy nincs is munkaidőm, mert ez az életem, hogy évek óta nem voltam szabadságon? Vagy nyugtassam meg, hogy a publikációimat sosem nappal írom, mert akkor nincs rá időm?

Nem teszem. És nem is sértődöm meg. Nyilván szomorú frusztrációk íratták le vele ezeket, ha már névvel is vállalta, így, nyíltan. Egy biztos: egyre kevésbé értelek benneteket, kedves roma értelmiség.

És nemcsak én vagyok így ezzel. Kicsit hosszabbra sikerült bejegyzésem végén hagy álljon egy kérés, amit szintén a héten kaptam, a romáktól, akikkel együtt dolgozunk. Akik nem tanultak, nem végeztek egyetemet, de azt hiszem tisztán értik ezt az egészet. Akik romasága iránt mérhetetlen alázattal viselkedek, és naponta tanulok tőlük, mert én nem romaként nem tudhatom azt, amit ők. És ők is hasonlóan viszonyulnak az én tudásomhoz. Ők pontosan tudják, hogy az Igazgyöngy modellje a kettőnk tudásából épül.

Szóval, azt kérték tőlem, ha lehet, ne engedjek ide olyan messziről jött okos roma embereket, akik nem értik azt a munkát, amit mi együtt végzünk. Amit együtt küzdöttünk ki. Mert ők úgy érzik, a kérdéseikkel csak ártani akarnak. Lenyúlni, vagy lerombolni mindazt, amit felépítettünk.

Szító Andrea