Ez a hét az iskolakezdés jegyében telt, bár a többi területen is folyt a munka rendületlenül tovább. Sokan, nagyon sokan fordulnak segítségkéréssel hozzánk, most leginkább az iskolakezdés miatt. Meg elég sok terhes anyuka van most körülöttünk, ahogy közeleg a szülés ideje, úgy szaporodnak a kérések, már nemcsak a mi körzetünkből, hanem távolabbról is keresnek bennünket babaruhákért, kiságyért, babakocsiért. És a héten volt pár torokszorító történet is, ahol gyógyíthatatlan betegség rázza meg az amúgy is ingatag élet alapjait.

Augusztusban mindig gyűjtünk iskolaszereket, sokan segítenek ebben bennünket, magánszemélyek és cégek is. A kollégáim ilyenkor napokon át pakolnak, csoportosítanak, szállítanak, megvannak a listák, melyik évfolyamra mi kell, amit nem kapunk adományban, azt megvesszük, hogy összeállítsuk a legfontosabbakból az egységcsomagokat.

„Ahol nem segítetek, ott mi van?”- kérdezi a héten külföldi látogatónk. Magyarázom neki, hogy településenként más a helyzet, van, ahol az önkormányzat ad három, máshol ötezret a beiskolázásra a rászorulóknak, és van, ahol csupán az ingyenes tankönyv jelenik meg a helyi kommunikációban, mint segítség a hátrányos helyzetűek beiskolázáshoz, amit nem értek, hiszen ezeket nem az önkormányzat adja. „Ahol nincs segítség, ott hiányosak lesznek a felszerelések, a pedagógusok ügyeskedésén múlik, hogy lesz-e füzet, ceruza a szekrényben, amit megkaphat a gyerek a tanórára, vagy nem. Ami nyilván kihat majd a tanulmányi előmenetelre is, hiszen akinek nem lesz színes ceruza, vonalzó, körző, festék, ecset, stb. az nyilván nem tudja azt teljesíteni, amit a többi. És, hát ott lesz a legrosszabb is, mikor egyest kapnak majd, mert nincsen felszerelésük.” – mondom. „Hogy kaphatnak egyest egy tantárgyból ezért? A jegyekkel nálatok nem a tudásukat, képességüket mérik?”- érdeklődik tovább.

Hát igen. Nyilván az értékelés nem a felszerelés hiányát, vagy a magatartást hivatott minősíteni, de mégis, a legtöbb helyen ma is így van. Senki sem kap ötöst matematikából, mert ott a körző-vonalzó a tolltartójában, de megkapja az egyest, ha otthon felejtette. Senki sem kap ötöst azért, mert figyeli, hol tart az olvasás, de könnyen kap egyest, ha nem tudja folytatni, mikor felszólítják. Úgy visszük magunkkal az oktatásban ezeket, olyan mélyen beégetve az eszköztelenség módszertanába, hogy nem tudom, valaha meg tudunk-e szabadulni tőle. Persze mindezt nem tudom logikusan megmagyarázni annak, aki olyan közegben él, ahol a pedagógia más húrokat penget.

Mi sem tudunk másképp segíteni, csak, hogy próbáljuk a felszerelést biztosítani. Ez nem vezet ugyan pedagógiai paradigmaváltáshoz, de legalább pillanatnyilag segít a gyerekeken.

Aztán, ez a hét a pótvizsgák időszaka is volt. Szerencsére a nyári tanoda-táborban sikerrel foglalkoztak az önkéntes egyetemistáink a bukottakkal, akik jártak, ők átmentek, és folytathatják a tanulást az osztálytársaikkal. Akik nem éltek ezzel a lehetőséggel, nekik nem sikerült.

„De, a lányom átment, én vittem be az iskolába.”- állítja az egyik bukott gyerek apja, mikor a tavalyi osztály szerinti füzetcsomagot készítjük oda neki. És nem érti, hogy az, hogy bevitte, az nem azt jelenti, hogy sikerült a pótvizsga. Hangoskodva állítja, hogy igen, és hiába mondjuk, hogy mi biztosan tudjuk, évismétlésre bukott a gyerek. Próbáljuk persze beemeltetni vele azt is, ha engedték volna a tanodába, esélye lett volna a továbblépésre, de ezt már egyátalán nem fogja. Most, főleg az alkoholos befolyásoltsága miatt végképp nem lehet megértetni vele semmit. Igaz, máskor sem egyszerű ez.

Aztán ott van a középiskolás korosztály. Csatát nyertünk a lánnyal, aki abba akarta hagyni az iskolát, hiszen elmúlt 16 éves. Szerencsére hatott a több oldalról érkező rábeszélés, folytatja. Nehéz volt úgy érvelni neki, hogy lássa, van értelme a „gazos” iskolának, ahogy ők hívják a szakiskolát, ahol kertészeti ismereteket tanulnának.

Volt, akit az utolsó pillanatban jelentkeztettünk át egy másik középiskolába, mert a nyolcadik után nem a legmegfelelőbbet választotta. Nehéz ez, nézni azt is, hogy a felügyeletünk alatt maradjanak, mert a kollégiumok, a nagy távolság, olyan rizikófaktorok, amivel sokszor nem bírunk megbirkózni. És azt is nézni kell, hogy a család pénztárcája bírja-e majd egész évben a távoli iskolát, annak sajátos költségeit. Iskolatáska, felszerelés, bérletek a középiskolásoknak is… A költségek alaposan behatárolják a legszegényebbek mozgásterét. Nagy dilemma, segíteni az elszakadást, vagy épp itt tartani, közel a családhoz. Minden eset egyedi mérlegelést, meggyőzést, támogatást igényel.

Ötödik éves lesz az Igazgyöngy ösztöndíjprogramja, tavaly több mint 40 gyereket mentoráltunk, civil támogatók segítségével, olyanokat, akiket a központi ösztöndíjprogramok sosem érnek el, akik halmozottan hátrányos helyzetűek. A program sikeres, szépen lépkedünk velük egyre feljebb, nem engedve a nyomorúság ezer szállal visszahúzó szövevényének. Szeptemberben döntünk a támogatók függvényében az új ösztöndíjasokról. ( http://igazgyongy-alapitvany.hu/alapitvany/tevekenyseg/igazgyongy-osztondij-program/ )

Szerencsére egyre több a tapasztalatunk a hátrányos helyzetűek támogatásában, vannak segítőink, és együtt próbálunk biztosabb jövőt körvonalazni a számukra. Egyre több helyen partner az iskola is. De ezek mind személyes partnerségek, sajnos, úgy látom, az oktatási rendszer továbbra sem biztosít egyenlő esélyeket. Így a segítségnyújtásunk marad egyedi, a rendszeren kívüli.

A központi esélykiegyenlítés úgy tűnik, még várat magára a 2015-16-os tanévben is.

20150827_132429