Akik segíteni szeretnének, és megfordulnak nálunk, egy dologban megegyeznek: többnyire mindenki mást gondolt azelőtt erről az egészről. Leginkább egyszerűbbnek gondolták a megoldásokat, a hatások gyors és tiszta lecsapódását várták.

Vannak, akik nem bírják, feladják. Vagy érzelmileg nem, vagy azért, mert annyira kilátástalannak látják. „Miért a legnehezebb helyen kezdted?”- kérdezte tőlem nemrég valaki. „Miért nem valami könnyebb terepen? Nem jobb lett volna több sikerélményt szerezni, mint ennyi kudarcot?” És értetlenül néz, mikor válaszolok, hogy ez szándékolt döntés volt, mert azt remélem, ha itt működni kezd valami, akkor máshol majd könnyebben bevezethető lesz.

Persze nekem sem egyszerű. Én is ember vagyok, ráadásul vezetem is ezt az egész munkát, a csapatot, ami azt jelenti, hogy figyelnem kell a kollégáim lelkére is, hogy elkerülhessék a kiégést, és messze előre nézve, optimistán tudjanak dolgozni. Mert máshogy ezt nem lehet csinálni.

Közben pedig néha magamat is treníroznom kell. Mert én is érzem, hogy néha gyűlölni könnyebb lenne. Könnyebb, ha az ember kiengedhetné a dühét, ráordíthatná a másikra, amit gondol róla, leköphetné, megüthetné, megalázhatná, és akkor talán érezhetne valamit… de mit is? Megkönnyebbülést? Felsőbbrendűséget? Igazságérzetet? Feloldódna valami feszültség benne? Vagy csak a tehetetlenség dühe dolgozna tovább belül?

Tipródom, és rémülettel nézek magamba, ha valahol a lelkem mélyén érzek ilyesmit. Közben néha magam is elcsodálkozom, másoknak milyen könnyen megy a gyűlölködés ma az országban. És mintha egyre természetesebb része lenne az életünknek. Mindenkit lehet gyűlölni: a cigányt, a menekültet, a melegeket, a zsidókat, stb. És gyűlölnek is az emberek. Mert gyűlölni könnyű. Azt a legkönnyebb.

Ami nekem gyenge pontom, azok a gyerekek. Más nem nagyon tud olyan fokú indulatot kiváltani belőlem, mint az, ha a gyerekek szenvednek. Egyszer majdnem eljutottam odáig, hogy gyűlöletet éreztem. Egy apa iránt, aki egy gyámhivatali tárgyaláson úgy viszonyult a gyerekeihez, ahogy egy szülő sosem tehetné meg. Mintha nem is az övéi lennének.

És persze, érzek valamit, inkább értetlen dühöt az iránt az anya iránt is, aki megint elköltözött egy férfihoz, egy másik településre, itt hagyva a gyerekeit, a kisebbeket, akiket még nem emeltek ki, üzente, hogy nem érdekli, mi van velük, nem jön többé haza, vihetik, ahova akarják őket, neki nem kell egy sem. Felvette a családi pótlékot, bevásárolt, és főzött belőle. No, nem a gyerekeknek, hanem annak a férfinak, aki mellett épp akkor jól érezte magát. Megtette ezt már máskor is, aztán hazajött. Most is így történt, fenyegetőzve hazatért, mindenki döbbenten nézi, de lepereg róla minden, sőt, próbál diktálni, megszabni dolgokat, és, mivel nem teljesítjük, bosszúból a gyerekét nem engedi a napközis táborunkba.

Őrület. Eddig nem törődött a gyerekeivel, most meg velük akar minket zsarolni Mit lehet ilyenkor tenni? Ha az ember a gyereket nézi, és enged neki, akkor úgy éli meg, hogy diktálhat mindenkinek, nekünk, a közösségnek, és megtehet mindent. Ha nem foglalkozunk a gyerekkel, nyilván ő fosztódik meg étkezéstől, fejlesztési lehetőségtől. Ő, aki nem tehet erről az egészről, akit eszközként használ a szülő, és mi legalább annyira szenvedünk ettől, mint a gyerek maga.

Vagy a másik család iránt is, akikkel hat éve semmire sem megyünk. Az egész közösség megveti őket, a környezetük rémesen elhanyagolt, a gyerekek is, és állandóan kérnek, kérnek, és kérnek, ha nem segítünk arcátlan hazugságokat terjesztenek, mondjuk akkor is, ha igen, változásnak pedig alig van nyoma. Ők is a gyerekeket használják eszközként, gátlástalanul, és közben a gyerekek így szocializálódnak, a nagylány már profi a rágalmazásban, hazudozásban. A szívem szakad meg a kicsikért, akik nélkülöznek, a szülők felelőtlen élete miatt.

És ott a másik is, aki bántja és alázza azt, akit sikerült egy bentlakásos középiskolába juttatnunk, és most otthon van, szünidőn, amit kurtítottunk ugyan, de még így is sok…. bántják, mert többet tisztálkodik, mert másképp beszél, mert mást akar, mint amiben ők élnek. Fenyegetik, és megalázzák, „selyemfiúnak” csúfolják. Semmit nem értenek abból, amiben a fiú él és gondolkodik. El akarják tőle venni az álmait, a gondolatait.

Meg azt is, aki újra megverte, és végképp kitagadta azt, aki más, akinek épp elég teher a mai világban megélni a másságot, de hiába a gyereke, csak azt akarja, hogy takarodjon onnan, ne lássa, ne tudjon róla semmit, nem érdekli, mi lesz vele.

Szóval, bár szerencsére nem ez a jellemző, de akad szülő, aki nem szülőként működik. Akiket lehetne gyűlölni, de akiket próbálok megérteni, mert biztosan oka van annak, hogy ilyenek, hogy ilyenné váltak. És nehéz nekem is, mert sajnálom a gyerekeiket, akikből lehetett volna bármi, de egyedül vannak, támasz nélkül, és nem tudunk mindenhol ott lenni, hogy bizonyíthassuk nekik: nem ez a szülői minta, nem ez a felnőtt minta, nem ez az út, amin menniük kell, hogy nem ilyen a világ.

Tudom, most sokan mondják, az ilyen családokat hagyni kellene. Nem kell mindenkit megmenteni, tudomásul kell venni: van, akin nem lehet segíteni. És a felnőtteket el is tudnám engedni….. de ott vannak a gyerekek. Őket nem tudom. Mert ők nem ezt érdemlik a világtól.

20141204_144749