Azt hiszem, fontos, hogy külön kategóriaként kezeljük ezeket. Korábban csak kétféle volt, a fekete (az is alkalmi) munka és a bejelentett munka, most még melléjön a közmunka. Bár a többség leginkább az elsőn szocializálódott, de a tudatukban volt, hogy van más is, és kicsit nagyobb „rangja” volt közöttük is annak a munkának, ami bejelentett volt. Nem sokkal nagyobb, de volt. Főleg akkor volt ez fontos, mikor a munkanélküli járadék időtartamát a munkában eltöltött idő határozta meg. Később, amikor minimalizálódott a jogosultság, kezdett változni a helyzet.

Aztán jött a közmunka. Ami aztán végképp visszavetett mindent.

Sajnos, mi, esélyteremtéssel foglalkozó civil szervezetként, így éljük meg. Nyilván a munkanélkülieknek kicsit jobb, amíg „be vannak hívva”, hiszen a 22800 Ft-nál többet kapnak, ráadásul meg sem kell feszülni érte, de nekünk, akik valós munkahelyeket szeretnénk teremteni, ahol bizony dolgozni kell, nálunk ez nagy gondot okoz.

Rengeteg energiát teszünk abba, hogy keressük, milyen munkalehetőséget teremthetnénk egy szegregátumban, azoknak az embereknek, akiknek nincs szakképesítésük, nincs megfelelő munkavállalói kompetenciájuk, és, ha meg is indulnánk egy-egy területen, a közmunka lehetőségével nem tudunk versenyezni.

Fizetni mi sem tudunk ugyanis a minimálbérnél többet, viszont mi valós munkavégzést várunk el érte. De minek dolgoznának nálunk, mikor a közmunkán töredékét sem kell, és mégis megkapják a fizetésüket? A minimálbéres állásokat is különféle pályázatokból finanszírozzuk, hiszen üzletileg még nem tudjuk lábra állítani a területeket, a „haszon” még nem fedezi, csak részben, a munkabéreket, járulékokat. Persze jobban menne, ha az ember egy ilyen vállalkozást nem egy szegregátumban építene fel, és nem olyan emberek között, akik teljesen képzetlenek, és munkaviszonyban még nem nagyon dolgoztak, hanem egy nagyobb településen, ahol válogathat a munkatapasztalattal rendelkező, szakképzett munkanélküliek között.

De azért társadalmi vállalkozás a mienk, mert az elsődleges célja épp ezeknek az embereknek a munkahelyhez juttatása lenne, ezért dolgozunk, a profit visszaforgatásáért, és haladunk, hiszen van bevételünk is, de mióta a közmunka van, még nehezebben megy.

Két-három éve még hosszú listát kellett írnunk májusban a nyári munkára jelentkező önkéntesekről, meg az alkalmai munkavállalóival dolgozókról, egy-egy hónapra tervezve csak, hogy mindenki beférjen. Most a brikett készítés is döcög, és a kertbe is alig van, aki jönne dolgozni.

Persze más gondok is vannak. A mi munkánkban az is benne van, hogy a nálunk dolgozók munkavállalói kompetenciáit fejlesszük, ami minden elképzelést felülmúlóan alacsony. A felelős munkavégzés, a munkaidő kihasználása, az eszközökre való figyelés, a munka logikus megtervezése, a feladattudat, az önértékelés zavara, a kitartás, felelősségérzet, mind fejlesztésre szorul. És akkor még ott van a legnagyobb baj, az együttműködési képességek hiánya, amikor képtelenek elfogadni egymás között egy vezetőt, amikor mindenért a másik a hibás, mindig a másik dolgozik kevesebbet, a segítőkészség minimális, a „csicskáztatás”, a hosszúra nyúlt cigi szünetek, az állandó beszólások, a konfliktusok, amiben mindig visszanyúlnak a megoldások legaljára, nos, ez, bár próbálkozunk mindig, mégis hihetetlenül lassan változik.

Azt hiszem, ezért (is) volt elhibázott döntés a közmunka. Mert ezeket, amiket fentebb írtam, ezeket ott nem fejlesztik. Maguktól meg nem fejlődnek. Ezeknek a képességeknek persze nem most kellene kialakulni, ezeknek korábban, gyerekkorban, az oktatásban és a családban kellett volna, de nem történt meg, és nem történik meg most sem. Mert ezek a szülők nem tudják csak ezt a mintát átörökíteni, az iskola meg? Hát, az talán még kevésbé boldogul ezzel az egésszel, mint korábban.

És ezért nem hiszem, hogy bárhol, ahol csodálatos siker-sztoriként kommunikálják a közmunkát, az valós. Csak akkor lehet valós, ha nem ilyen emberekkel dolgoznak, hanem olyanokkal, akik munkatapasztalattal, és felelős munkavállalói képességgel rendelkeznek. De a leszakadó térségekben, ahol a felnőttek zöme alkalmi munkán szocializálódott, ez hamis kép kommunikálása, az tuti.

Mindenesetre az idén nyáron mi csak kínkeservesen tudjuk a termelő részhez a munkaerőt biztosítani. Most elköltözött egy kolléganőnk, a helyére alig találtunk valakit. A közmunka kényelmesebb. Minek jönnének? Persze ha többet fizetnénk, akkor talán. De egyelőre még az állásokhoz is támogatás kell…. ráadásul vannak a munkatársak között, akik érettségivel dolgoznak, és nem teremthetünk bérfeszültséget a csapaton belül. Ők pedig nagyon odateszik magukat ezért a fizetésért, és napi elszámoltatás, felügyelet nélkül is dolgoznak. És, hát az ember azt szeretné, ha a csapaton belül a tanulásnak is lenne valami üzenete, hogy akinek van végzettsége, az többet keressen kicsit, ez is szempont.

No meg, hogy ne legyen még így sem egyszerű, ott vannak a behajtó cégek. Akik a közmunka szakaszos alkalmazásában nem érik el az ügyfeleket, de egy tartós munkaviszonyban igen. És rögtön furcsa helyzet teremtődik: aki közmunkán van, könnyen kereshet többet, mint az, aki nálunk, munkaviszonyban dolgozik. A kölcsönöket mindenki felvette, a közüzemi tartozások mindenkinél felhalmozódtak, de nálunk, a törvény szerint akár felét is levonhatják a fizetésüknek. Sokszor fogalmazzák meg azok is, akik megbízható, fix munkatársaink, hogy nem tudnak így megélni, lehet, jobb lenne felmondani, és visszamenni közmunkára.

Azt hiszem, most a legnehezebb harcot ezen a területen vívjuk. Mert itt a probléma adta nehézségek mellett még a rendszer is újra és újra köveket gördít elénk.

Néha azt kívánom, bár vége lenne már a közmunkának. Mert akkor jobban haladnánk a valós munkahelyteremtésben. Aminek jövője van.

 

20150720_140619