Az, hogy melyik gyerekben milyen jövőkép bontakozik ki, sok mindentől függ. Azt hiszem, nálunk a legmeghatározóbb ma ebben az a közeg, amiben felnőnek, amiben szocializálódnak. A család, és a tágabb közösség is, a lehetőségeivel, átörökítéseivel. Az iskola, az oktatás hatása ma jóval kisebb, mint ami lehetne, a probléma rég nagyobb annál, hogy pedagógiai eszközökkel kezelhető legyen, pláne, hogy az előírt eszközök lassan köszönő viszonyban sincsenek ezekkel a gyerekekkel.

A 16 éves tankötelezettség negatív hatásáról már sokszor írtam. Most, a tanév végén újra küzdünk azokkal, akik úgy döntenek: elég volt, nem járnak tovább iskolába. Szándékosan nem írom, hogy nem tanulnak tovább, mert többnyire ez a helyzet, a kiszállók már csak bejártak, ha hézagosan is, tanulásról náluk nem nagyon lehet beszélni.

De nehezen meggyőzhetők. A jövőkép többnyire ennyi: „majd megyek közmunkára”. Mert otthon lenni jó, jobb, mint bent a suliban, ahol úgysem értenek semmit, persze nem is tesznek érte, a hátrány, amit magukkal hoztak az általánosból túl nagy volt, a középiskolára a napi szembesítés maradt a nem tudással, amit elég hamar meg lehet unni.

Persze ott a kortárs hatás, a cigi, a herbál, a balhézás, az együtt lógás, de abból meg mindig cirkusz van, a szülőt behívják, konfliktusok sora, rendőrség, védelembe vétel, fenyegetések. Ki akarja ezt? Ráadásul pénz nélkül a kortárs csoportban lógás sem az igazi, ott az a menő, akinek van, és ki ne akarna menő lenni?

No meg, nincs túl sok példa arra, hogy a középiskolai végzettséggel, legyen az szakma vagy érettségi, itt bármit kezdhetnek. A közmunkán az érettségizetteket szívatja a többi legjobban: „Mire mentél a nagyfene tanulásoddal? Ugyanúgy a szemetet szeded, mint mi, hat osztállyal.”

És a közmunka különben is jó. Ott nem kell megfeszülni, ahhoz nem kell tanulni semmit, erőfeszítést tenni, ott lehet lógni, a társaság jó, hiszen „maguk közt” vannak, szinte otthon, nem kell más kommunikáció, csak, mint ami eddig megszokott volt, nem kell alkalmazkodni más, szokatlan, kívülről jövő dologhoz. Ha letelik, csak várni kell, majd behívják újra.

Ennyi a jövőkép. A közmunka beépült a gyerekek tudatába, ez a minta lett az elérhető, a reális lehetőség.

Persze nem mindenkinél. Faggatom a fiút, aki magántanuló már rég. Most új iskolában az. „Ki vagyok tiltva én az iskolából.”- mondja nevetve. „Akkor hogy fogsz levizsgázni?”-kérdezem. „Á, átengednek engemet mindenből. Megmondták. A másik iskolában, tudja, ott jó jegyeket kaptam, azt számíccsák be…hát így.”

Faggatom tovább, mivel telnek a napjai. „Elvagyok”-mondja. „Sok a haver, tudja, nekem az mindig könnyen akad, bárhova megyek.” „Szívsz herbált?”-kérdezem. „Persze. Mindenki szívja.” „Honnan van rá pénzed?” „Á, nekem nem kell ahhoz pénz….nekem adnak a haverok…” „Árulod is?” „Ja..”-mondja kis tétovázás után. „És meddig tart egy herbál hatása?” „Egy-másfél óra…kb. ennyi.” „És mást? Keményebbeket is használsz?” „Azt csak néha. Nem akarok én bekattanni…”- mondja nevetve.

Belelendül, láthatóan szakértője a témának, mesél, sorolja a sztorikat, haverokról, lányokról, tetkókról, rendőrségről, hogy ő miket mondott a rendőrnek, és a haverok erre hogy reagáltak. Ez a sikerélmény. A példa, amit most követ, és amiben majd ő is az lesz egy kisebbnek.

Neki nem jut eszébe sem a közmunka. Ő másképp fogja megkeresni a boldogulását, rémisztő látni, ahogy 15 évesen erre sodródik. Vagyis már nem sodródik. Már tudatosan halad ebbe az irányba.

Ezek a hatások most nyilvánvalóak. És persze jönni fog más is. A korai gyerekvállalás újra előjön ott is, ahol sikerült kicsit visszaszorítani. A jelei már mutatkoznak az összeköltözésekkel. Mert aki otthon van, és a közmunkára vár, az már a felnőtt életét építi. 16 évesen is.

20141204_144749