Továbbra is úgy érzem, az integráció egy helyben toporog. Nem látni tényleges deszegregációs lépéseket, antiszegregációs folyamatokat. A szergegált oktatás a szabad iskolaválasztás leple alatt lopakodik előre, szándékok ugyan megfogalmazódnak, de változás nincs, az első osztályok mindenhol változatlanul indulnak majd szeptemberben.

No és persze itt a nyíregyházi huszártelepi iskola ügye, ami szimbólumává válik lassan ennek az egésznek. És nem pozitív szimbólumává, a kúria döntése ellenére sem, hiszen szakmai viták kísérik tovább, lassan kihangosodik az is, hogy az egyházon belül sem osztatlan a vélemény, mint azt a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének Sajtófóruma által szervezett beszélgetésen hallani lehetett. (http://nol.hu/belfold/a-puspok-ur-az-aldozat-1538059)

Nem egyszerű persze a helyzet, az integráció nehézségei ugyanis politikailag nem szívesen vállalt feladatokat adnak, nem túl népszerű a téma, elfogadható megoldási terve egyik pártnak sincs, a módszerek komplex rendszerbe állítása hiányzik, a hosszú távú stratégiát pedig a mai helyzetben senki sem vállalja be. Nyilván az időhúzás jónak tűnne, ha a probléma stagnálna, a helyzet nem romlana, de mindenki számára érzékelhetően csúszunk egyre mélyebbre, ami persze magával hozza a radikalizálódást is. Így aztán az egyébként is óriási baj tovább tetéződik, az önjáró problémahalmaz hólabdává lett, egyre növekedve gurul tovább, berántva maga mellé újabb és újabb területeket. Nehezen megjósolható kimenetelű folyamatok indulnak el.

Arra, hogy szegregálva lehet-e olyan szintre hozni gyerekeket, hogy utána integrálhatók legyenek, a legtöbb, kutatásokkal is alátámasztott szakmai érv azt mondja: nem. Persze lehet olyat találni a világon, ahol bennszülöttek integrációja így történt meg, de abból nem lehet olyan következtetéseket levonni, hogy ez itt sikeres lenne. Ráadásul, aki jobban ismeri ezeket a messzi eseteket, az azt is tudja, micsoda sérülésekkel járt az is, és azt is, mennyi pénzt ölnek a mai napig abba, hogy a hatás tartós legyen.

Én azt hiszem, az integrációhoz vezető utat minden nemzetnek saját magának kell megtalálnia. Nincsenek receptek, az integráció egy bonyolult társadalmi rendszerben lezajló folyamat, kulturális meghatározottságokkal, ami ettől olyan egyedi, mint egy ujjlenyomat, a lépéseiben benne van a történelmünk, kultúránk, az átörökítéseink, minden.

Talán központilag nem is lehet jó integrációs stratégiát csinálni. Azok kivéreznek a frázisok szintjén, tartalom nélküliek maradnak, mint a mondatok is, amelyeket aztán a megvalósulásának igazolására hallhatunk. Egy ilyen stratégiának csak keretet kellene adnia, amiben egyedi megoldások születhetnek. Mert csak egyedileg, településileg, közösségileg kezelhetjük a kérdést. Egyetlen módszerre sem mondhatjuk, hogy mindenható, mindenhol működő. Vannak pontok, viszonyulások, talán lépések is, amelyek mentén elindulhatunk, de minden helyen máshogyan kell a változásokat megindítani. Központi sablonszövegekkel nem lehet helyi stratégiát építeni.

Mostanában sokan mondják nekem, le tudom-e írni az Igazgyöngy modelljét úgy, hogy máshol is megvalósítható legyen. Az Igazgyöngy modellje egy nehéz szegregátumban íródik. Egy az egyben biztosan nem átvihető, mert adott települési jellemzői vannak. Azt hiszem, talán azt le tudom írni, milyen módszerrel készíthető egy reális problématérkép, hogyan lehet a bizalmat felépíteni, melyek a kulcsemberek megkeresésének ismérvei, hogyan kell értelmezni a hatalmi viszonyokat és hogyan lehet ezekre építeni, hogyan lehet közösségi szabályokat létrehozni, mennyit és miben kell segíteni ahhoz, hogy a csoport, akiknek az integrációjáért dolgozunk képes legyen önmagát megszervezni, stb. Egy rugalmas keretrendszert a tapasztalataink alapján meg tudok fogalmazni, ami a települések egyedi jellemzőinek kezelésére alkalmas lehet, de mindenhol az adott közösségre kell szabni az integrációt.

Egyben biztos vagyok, eddigi tapasztalataim és a szakmai ismérvek alapján is, az integráció kérdéséhez kapcsolódva: a szegregált oktatás nem fejleszt integrációs képességeket.

A mai Népszabadság hétvégi mellékletében olvastam egy riportot Kocsis Fülöp atyával, a nyíregyházi huszár-telepi oktatási szegregáció kapcsán. (http://nol.hu/belfold/ez-nem-szegregacio-1538347) Név szerint említ engem, „Ritók Nórát, aki bennünket szidni szokott.” Érthetetlen mondat, még akkor is, ha utána áldozatos pedagógusnak nevez, méltatlannak érzem, pláne az ő szájából. Sosem szidtam őket, egyébként sem szokásom szidni senkit, a fenti gondolataimat írtam, nyilatkoztam, vallom és kommunikálom mindig. Ebben semmi személyeskedés nincs. Mindig csak annyi, hogy nem értem szakmailag, emberileg, hogy ahol meg lehet szervezni az integrált formát, ott hogyan költhetnek egyetlen fillért is a szegregált oktatás megszervezésére, sőt, egy szegregált oktatási rendszer felépítésére. És nem tudom akkor sem elfogadni ezt, ha a kúria azt mondja, ez jól van így. Nem értem az egyházat, nemcsak a görög katolikusat, a többit sem, nem tudom elfogadni  az álláspontjukat, ha az a szegregációt támogatja, és nem menti fel őket az, hogy ez egy jó iskola, mert egy iskola nem lehet jó, ahol elkülönítve szervezik az oktatást, mikor lenne lehetőség másra is.

Sok mindenbe bele lehet csomagolni a szegregált oktatást. Esélyegyenlőségi szakértőként sok mindent megtapasztaltam. De azt hiszem, ha vallási csomagolásba tesszük, a legkevésbé sem lesz hihető. Lehet ragaszkodni ahhoz, hogy ez jó így, mert így jó az iskola, színes a program, mert itt szeretik őket. Lehet olyan szakértői véleményt találni, hogy ez szakmailag megállja a helyét. Lehet azt mondani, hogy a szülők önálló döntése volt. Még, ha belül képesek is vagyunk megérteni, nem volt tudásuk, képességük arra, hogy másképp döntsenek. Lehet azt mondani, hogy az egyházon belül a szegények ügye a missziókhoz tartozik, nem az oktatáshoz. Sok vélekedést, magyarázatot hallottam már.

Ma olyan világot élünk, amiben mindenre, és az ellenkezőjére is találhatunk a magunk vélt igaza számára bizonyítékként szolgáló érveléseket. Mi döntünk, milyen úton haladunk.

Nekem is van egy tudásom, tapasztalatom, elköteleződésem. Vannak megingathatatlan pontjai. De ha túl sok, számomra fontos szakmai érvet hallok, olvasok arról, nem biztos, hogy jól gondolom, akkor felülvizsgálom a dolgot magamban, nem ragaszkodok görcsösen az ideámhoz. És nem érzem, hogy hitványabb ember lennék attól, ha kimondom: nem a legjobb döntést hoztam meg, változtatnom kell. A szegregált oktatással kapcsolatban nem hiszem, hogy változni fog a véleményem. Ez egy megingathatatlan pont nálam. Egyetlen olyan esetet sem találtam még, mióta a terepen dolgozom, ami ezt megkérdőjelezhetné.

Rengeteg befolyásoló tényező között kell megtalálnunk a helyes utat. Ami igazán nyomasztó, hogy ezen a területen nem csupán a saját lelkiismeretünknek kell számot adnunk. Mert itt gyerekről van szó, életekről, melyeket így, vagy úgy, de megalapozunk.

20150603_141313