Akik követik ezt a blogot, bizonyára érzékelik, hogy én is hogyan változom e munka közben, ahogy értem, értelmezem ezt az egészet, ami maga is változik folyton, és a környezet is, amiben a szegénység problémája jelen van.

Vannak dolgok, amiket újraértelmezek, mert az események miatt világosabbá válik bennem valami, bár ez nem tesz boldoggá, mert általában nem egyszerűbben, hanem még bonyolultabban mutatja meg a probléma összetettségét, azt hogy minden szétesik, minden egyre zavarosabbá válik, ahelyett, hogy tisztulna.

Így van ez a civilséggel is. Sokáig élt bennem az a naiv vágy, hogy a munkánkkal az állami rendszerbe való beépülésre kell törekednem, hiszen állami feladatokat végzünk, ráadásul sikeresen. Mindenképpen erre akartam törekedni, hogy a rendszer része lehessünk, civilként, segítve annak működését, a tapasztalatainkat átadhassuk, és összedolgozva javítsuk a szegénységben élők életesélyeit.

Most értettem meg valamit. Pedig már korábban is látnom kellett volna, hiszen megtapasztaltam, mennyi konfliktust okozott kezdetben az intézményrendszerrel a munkánk, hogy „minek pofázunk bele abba, amihez nincs közünk”, „csak keverjük a bajt”, „na nehogy már egy civil mondja meg, hogy mit kellene másképp, mikor én ezt tanultam, ők meg nem értenek hozzá” stb…hangzott el gyakran, mikor egy-egy hibát jeleztünk a rendszerben. Aztán ez mégiscsak változott, mert a rendszer annyira eszköztelen, hogy el kell, hogy fogadják már a segítséget, sőt, ők szólnak, és lassan a beszámolóikba is bekerül az Igazgyöngy neve.

De az állam szintje és a civilek viszonya most világosodott meg bennem. A mi szervezetünk, az Igazgyöngy Alapítvány, és persze más hasonló szervezetek is, az állam működési hibáira települtünk rá, azokra a résekre, ahol nem tud az állam hatékony lenni. Ám ahhoz, hogy az állam kimondja, szükséges, sőt hasznos a munkánk, és megnézze, nem lehet-e beilleszteni a rendszerébe, ahhoz az kellene, hogy elismerje: az ő rendszere nem működik jól.

Ezt viszont egyetlen kormány sem teszi meg. Legalábbis ezen a területen, a mélyszegénység, a roma integráció területén biztosan nem. Inkább arról szól a kommunikáció, hogy minden milyen nagyszerűen alakul. És talán innen van az is, hogy eleve gyanús, sőt ellenség az, aki mást állít, mást hangosít ki. És azt hiszem, ez más területekre is igaz, hiszen a Norvég Civil Alap cirkusza is ezt támasztja alá.

Azt hiszem, ezt az antagonisztikus ellentmondást fel kellene oldani. De erre nincs esély sem. Bár valamit kell, hogy érezzenek ebből, hiszen most miniszteri ígéretem van a segítségnyújtásról, bár azt gondolom, ez nem a felismerés, hanem a nyilvánosság és a társadalmi igazságtalanság miatt alakult így.

És boncolgathatjuk tovább is a civilség kérdését. Annyira zavaros, kusza, rendszertelen az egész….A CÖF óta jelen van a fogalom mellett a politika. Bár azt hiszem, korábban is jelen volt, csak nem ennyire nyíltan.

Most dolgozunk a térségben egy programban a civil szervezetekkel. Alig mozgathatók, pedig sokan vannak. Az a hangzatos ábránd, hogy “közjó”, meg “mindenki tegye hozzá a magáét”, meg “hálózatosodjunk, növekedjen a civil tudás, érdekérvényesítés”, szertefoszlott bennem. Nem tehetők partnerré, főleg nem a hátrányos helyzetű gyerekek kérdésében. Ők sportolni akarnak a barátaikkal, nótákat énekelni, vagy horgászni, nem, nekik nem kell pályázati lehetőség sem, úgysem tudják megírni, nem kell honlap sem, elérik ők, akit akarnak, hagyjuk őket békén, nem azért alapítottak szervezetet, hogy többet dolgozzanak, csak azért, mert így van nevük, és elérhetik az önkormányzatok 50-100 ezer forintos támogatását, és nekik ez elég. És tényleg, elgondolkodtató: kötelező mindenkinek társadalmi hatásban gondolkodni?

Aztán ott vannak azok, akiknek ez a megélhetése. Akik olyan területen dolgoznak, hogy ezt már nem lehet önkéntes munkában, munkahely lett a civilség, biztonsággal, infrastruktúrával, és sokaknál ez a probléma kényszeres megtartásához vezet, nem felszámolni azt, amiért létrejött, hanem megtartani, minél tovább, a saját megélhetés biztosítására.Mindezt erősíti a pályázati rendszer, ami kaput nyit állásteremtésekre a programokban, amiket utána mindenki szeretne megtartani.

A pályázati rendszerbe vannak egyébként ma beépítve a civilek, olyan területeken, amire az államnak nem futja, pl. a tanodákra, és sok más fejlesztésre is. Az uniós pályázatokban a civilek megszólítása bizonyára uniós elvárás, a demokrácia velejárója. De nálunk állami feladatellátók lettek, ezekkel a forrásokkal.Mennyire zavaros az egész!

Most, hogy felmerült a mi pénzügyi bajunkban a krízisalap kérdése, elkezdtem gondolkodni, kinek, mi a krízis? Tudunk-e ebben valami rendszert kialakítani? Mert nekünk most az volt a krízis, hogy nem tudtuk pl. a gyerekgyógyszert kiváltani, a kutyamenhelynek az, hogy nem tudtak enni adni az állatoknak, de egy sportegyesületnek lehet az, hogy egész éves felkészülés után nem tudják kifizetni az utazási költséget a külföldi versenyre, vagy nincs fellépő ruhára való a táncosoknak. Ebben hogy teszünk rendet? Rangsoroljuk a szervezeteket? És itt könnyen eljutunk a stadionépítés kontra gyerekéhezés kérdéséhez……Az egyik szervezet fontosabb, mint a másik? Van itt mindenki számára elfogadható válasz?

Rengeteg kérdés, tisztázásra váró pont. Hol a helye a civileknek? Hogyan lehetne egy átlátható, tiszta rendszert felállítani? Ki teszi ezt meg? Mikor?

A héten, míg sokakkal erről beszélgettem, hátha van valakinek ötlete erről, leginkább azt mondták nekem, engedjem már el ezt az állami szintet. Csak fölösleges energia befektetés. Az államon kívül kell dolgoznom. De az állam mellettünk ugyanezért fenntart egy intézményrendszert! Fizetésekkel finanszírozva…és a probléma, amit kezelniük kellene, napról napra nő.

Szóval, fogalmam sincs, hol a megoldás. De most erősen gyúrok arra, hogy elengedjem a beépülés ideáját. Át kell gondoljam az egészet újra.

IMG_0234