Menni kell tovább, ez nem olyan munka, ami várhat, itt nem lehet mondani, hogy majd, ha kifizetik a kártérítést, a szegénység krízishelyzeteinek megoldása nem halasztható, a folyamat elengedése visszavethet mindent, amit eddig felépítettünk.

Micsoda üzenetek kapcsolódtak ehhez az egész ügyhöz! Egy, ami a krízishelyzetek azonnali kezelésének kérdése, amire választ csak a civil összefogás adhatott. Van már ígéret, szándék a segítségre, állami szintről is, de a túlélést a civilek, vagy cégeik, és más alapítványok biztosították.

Nyilván próbáltam én is nézni, kik kerültek még hozzánk hasonlóan úgy bajba ezzel a bankcsőddel, hogy azonnali megoldást kellett keresni. Azt hiszem, az érintett bankokban számlát vezető kutyamenhelyek és mi. Őrület ennek az üzenete is. Azok a szervezetek kerültek a legnehezebb helyzetbe, akik a teljes leszakadókkal foglalkoznak. Olyanokkal, akik senkinek nem kellenek. A legnyomorultabbak, állatban, emberben. Akik élethelyzeteit a civilek próbálják kezelni.

És persze ott van az üzenetekben az ellentétpárok, napjaink feloldhatatlan ellentétjeinek az üzenetei, amelyek óhatatlanul eszembe jutnak: futballstadion-gyerekéhezés, korrupció-átláthatóság, gőgös félrenézés-szociális érzékenység, állami feladat-civil szerepvállalás, fehér galléros bűnözés- a nyomor túlélési stratégiái, csúsztatások-tények, stb.

Az első napokban, amikor még nagyon úgy nézett ki, fizetés és kríziskezelés sem lesz, próbáltuk húzni az időt. A gyerekgyógyszerrel nem nagyon lehetett. Aki most kap tüdőgyulladást, annak most kell. És jött a többi is, sorban, a gyerekszemüveg, hosszasan próbálgattuk a használt adománykereteket, míg egy fiúcskára illőt találtunk, már csak a lencséért kellett fizetni, a munkadíj a helyi optikus együtt érző felajánlása az alapítványnak.

Aztán jön a telefon az egyik családsegítőtől, eltűnt egy család, otthagyták az albérletet, nem tudni hova, kérdezik, mi nem tudunk-e róluk valamit, nekünk van hozzájuk telefonszám biztosan. Van, persze, próbáljuk is, de az ki van kapcsolva. Reménykedünk, hogy nálunk jelentkeznek, előbb utóbb mind, akiről nem tudnak mások, mint ő is, aki valahogy vissza tudott jönni külföldről. Saját bevallása szerint táncos volt, de mi tudjuk már, mit jelent ez, rejtély, hogy tudott kilépni onnan. De itthon van újra, az eltűnés után, a kapcsolatrendszerünkben, és ez a lényeg.

Két nap, és jött az eltűnt családból is a fiú, „anyu kűdi”- nyújtja felém a vonalas lapot, rajta a segítségkérés, de csak átfutom, inkább a fiút kérdezgetjük. Mióta nem láttam, láthatóan lefogyott, zavaros történet jön a költözés okáról, az otthagyott albérletről, a földönfutóvá válásról, a titokzatosan „elromlott” kályháról, ami már nincs meg. Férfiakról, akik eltűntek az anyja, nagyanyja, vagy a nővére mellől, bár többször biztos pontnak tűntek az életükben. Kap némi gyertyát, mert ahova mentek, ott nincs villany sem, és kicsi is van velük, meg egy kevés tartós élelmiszert, szerencsénkre van még a raktárunkban, aztán útjára engedjük.

Hívjuk a családsegítőt, hogy megkerült a család, és azt is, aki kiadta nekik az albérletet. A történet innen más megvilágításba kerül. A házból, ahol laktak, kifűrészelték és feltüzelték a gerendát, most félő, összedől az egész. A szomszédból a fiú az utóbbi napokban többször lopott. Az albérleti díjat mindig odaadták, de a kár, amit csináltak, óriási, tőlünk kér most ő is segítséget, hogy lehetne behajtani rajtuk? Fogalmam sincs, esélytelen ez, a „családi” talán az egyetlen jövedelmük.

Persze így elsőre olvasva, azt mondhatnánk, bűnözők. Hiszen kárt okoztak, felelőtlenül, és loptak is. De mégsem mondom ezt, hiszen régen nem voltak azok. Oka van, hogy most itt tartanak, és ez nem feltétlen a „könnyű” haszonszerzés miatt alakult így. Amikor megismertük őket, nagyon szegény, de rendezett család volt. Aztán az asszony maga maradt, és minden romlani kezdett. Rossz döntések, átmeneti kapcsolatok, férfiak, akik nem a családi életért álltak melléjük, alkohol, majd a nagyobb gyereknél a kábítószer, ez elvisz minden pénzt, és nem marad semmi, csak ami ott van, a házban, körülöttük. És megtörténik, igen, sok helyen, hogy feltüzelik a bútort, az ajtó helyére pokróc kerül, mert nem fagyhatnak meg a gyerekek, eladnak mindent, amit még lehet, hogy kenyeret adjanak nekik, majd végül lopnak krumplit, vagy amit lehet, hogy ehessenek. Mert a kicsi nem érti, hogy nincs. Az nem ért semmit. A nagy meg szerez. Van, aki megmutatja neki a módját.

Így csúszik bele a kriminalizálódásba egy család. Talán megakadályozhattuk volna. Ha mellettünk vagyunk, amikor nem volt semmi fa. Vagy nem volt kenyérre való. A lány nemrég vitt a hímzésekből, hogy próbálja ő is. Már egy lépést tettek a fejlesztő segítségnyújtásunk rendszerében. De nem volt elég. Áldozattá váltak, a saját nyomorúságuk és az ebből fakadó tudatlanságuk, befolyásolhatóságuk áldozatává.

Talán az ő példájuk is mutatja, miért fontos a krízisalapunk. Amivel segítjük őket, de úgy, hogy közben elindítjuk a változást is.
Itt nem győzhettünk. Akkor nem voltunk ott, mikor a legjobban kellett. Négy gyerek. Mi ez egy műfüves pályához képest?

Kép1