A tegnapi hír, a BudaCash brókercég botránya az ERB Zrt-ig ért, elérve a berettyóújfalui kirendeltséget is, ami az alapítványunk, az Igazgyöngy Alapítvány számlavezető bankja. A közleményt tegnap mi is megkaptuk, a számlánk elérhetetlen lett, ellehetetlenítve a munkánkat, elvéve a reményt is tőlünk, és a családoktól is, akikért dolgozunk.

Persze lehetne azt mondani, hogy nem kellett volna megbíznunk egy bankban. Hogy legalább kettőben-háromban kellett volna számlát nyitnunk, hogy pályázni tudjunk, meg fogadni azoknak a támogatását, akik fontosnak érzik a munkánkat, azt az esélyteremtő munkát, amit amúgy is széllel szemben végzünk, hihetetlen erőfeszítésekkel, de hittel, és bizakodva.

De bíztunk ebben a bankban, bíztunk az államban, a törvényes működés védelmében, abban, hogy megfelelünk az előírásoknak, van bankszámlánk, átláthatóan működünk, a pályázatok, adományok rendszerében. És persze spórolósan is, hiszen nem azért kapjuk a támogatásokat, hogy számlavezetéseket finanszírozzunk belőle, újabb bankokban, hogy hátha történik valami. Az az igazság, hogy a kockázati tényezők között ezt sosem elemeztük. Mert naivan bíztunk bennük. Bíztunk az ország működtetett rendszerében.

A hír először hihetetlennek tűnt. Nem, az nem lehet, hogy egyszerűen bezárják, és kész. Hogy küldenek egy hirdetményt, amiben azt írják, mindenki maga gondoskodjon az átutalásai teljesítéséről….Hogyan, mikor nem férünk hozzá a pénzünkhöz?

Egy keserves éjszaka után a mai nap még reménytelenebbnek mutatja a helyzetet. Maholnap utalnunk kellene a fizetéseket, de nincs miből. Vagyis nem férünk hozzá. Az iskolai bérek utalása mindig csúszásban van a MÁK utalásához képest, hiszen az 10-e körül jön, a fizetéseket meg hamarabb utaljuk. Ez most ott van a számlán, de utalni nem tudunk. Nincs máshol pénzünk, nincs miből. És nincs miből a járulékokat sem. És az NAV nem fog várni.

Az Igazgyöngy dolgozói is ugyanúgy, mint sokan az országban egyik hónapról a másikra élnek. Nincs módjuk hónapokig tartó várakozásra, mert nincs miből megélni, eltartani a gyerekeiket.

Az iskola üzemeltetéséhez nincs anyag és útiköltség, hiába a sok örökbefogadó támogatása, a pénz ott van a számlán, hozzáférhetetlenül. Az alapítvány működtetésére szánt adományok is elérhetetlenek, nem tudjuk kiváltani a gyerekgyógyszereket, kiosztani az ösztöndíjakat, hiába fogtak össze emberek, cégek, hogy segítsék a munkánkat. A mai telefonok már erről szóltak a segítség kérőknek: nem, sajnos nem tudunk segíteni, mert nem férünk hozzá a számlánkhoz. Persze ők nem értik ezt. Hogyan is értenék, mikor mi sem értjük, mi történik itt?

A pályázatok? Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz a folytatással. Az alszámlákon a legtöbb pályázat előfinanszírozása ott van, a legtöbb egy összegben, beragadva, benne bérek, programok költségei, útiköltségek, anyagköltségek. Hazai és külföldi pályázati támogatások is, melyeket mindig nagyon pontosan tervezünk, hogy a folyamatos működést biztosítani tudjuk. Most minden megállt. Vajon elfogadják-e, hogy nem rajtunk múlik a megtorpanás, megállás? És mi lesz a hatásával? A mi fejlesztéseink sikerének titka a folyamatosság, ami most előre nem látható ideig fel van függesztve.

Az utóbbi évek takarékos működésével felhalmozott pénzből most indítottunk volna egy nagyobb beruházást, a jövő héten írtuk volna alá a szerződést a sáfránytermesztés beindításáról, és kellene fizetnünk a hagymákért. Most ez is kútba esett. A hagymákat hamarosan a földbe kellene tenni, különben veszítünk egy évet, esélyt vesztve az előrelépésre. Erre spóroltunk már rég, ebben vannak még benne a szociális innovációért kapott nemzetközi díjaink, a nem címzett céges támogatások, ebből akartunk fejleszteni, munkahelyet, jövőképet adni a nyomorúságban. Ha a bankok bedőlnek, ezeket a spórolt pénzeket valószínűleg sosem látjuk többé. A kártérítési limit a 16 pályázatunk összegével kb. azonos, vagyis azokhoz majd valamikor hozzájuthatunk, de a spórolt, fejlesztést szolgáló pénzeket elnyeli a csalások miatt létrejött helyzet.

Persze lehet, nem így lesz. Lehet, holnap majd minden visszaáll, kinyit a bank, és elnézést kérnek. Optimistának kellene lennem, de nem megy.

Halálosan elegem van mindenből. Hiába küzdök, küzdünk, hiába az eredmény, az emberek összefogásával fejlesztett integrációs munka sikere, a közeg, amiben működünk, megfojt.

Ülök itt, magamba zuhanva, ma már nem sikerült lepleznem az elkeseredésemet a kollégák előtt, és folyton azt kérdezem: mi közöm van nekem, nekünk a BudaCash mocskos ügyeihez? Nem is halottam róluk soha….

Milyen ország ez? Azt hiszem, tényleg nincs kiút.

20150220_153440