Sokféle program fut az országban, ami az esélyteremtésre irányul. Régebben azt hittem, én nem csinálom jól, mert senki sem beszélt soha kudarcokról. Ma már, miután sok projektet megismertem közelről is, fenntartással kezelem a túl „fényes” kommunikációt. Amire mindenki hajlamos. Számomra sokkal hitelesebb, aki elismeri, nem sikerül minden. Mert ebben a problémában nem sikerülhet mindig, minden.

Persze látom én is, a blogban, hogy a kudarcoknál itt is szívesebben olvasnak a sikerekről, de muszáj ezeket is kihangosítanom, különben úgy tűnne, egyszerűen megoldható ez is. Hazugságból meg annyi van már, hogy mindenkinek elege van.

Mindenhol van olyan család, helyzet, ahol nem bírunk eleget tenni, hatni, és képtelenek vagyunk megakadályozni dolgokat, elébe menni eseményeknek. Mert viszonylag egyszerű egy krízishelyzetet elhárítani, szerezni pár holmit, ami éppen feltétlenül kell, pár telefonnal segíteni, egyeztetni, haladékot kérni, mediálni, konfliktust kezelni…

De amikor látjuk, hogy minden próbálkozásunk hiábavaló, amikor érezzük, hogy ugyanabban a körben járunk újra és újra velük, és egyetlen eszközünk sem elég arra, hogy változzon a helyzet, és ebben az egészben látjuk a helyzetnek áldozatul eső gyereket, azt nehéz elviselni. Sokszor nekünk is figyelni kell arra, hogy ne érezzük: képtelen feladattal próbálkozunk.

Szerencsére nem ez a réteg a jellemző, de vannak, sokan, és energiában néha többet kötnek le tőlünk, mint tíz másik család.  És egyszerűen nem bírunk előbbre lépni velük. A héten pl. jött a fiatalember a kislánnyal. Meg az új párjával, szökésben levő állami gondozott, vele van most, és persze a gyerekkel. A kicsi két éves körüli.  A férfi sorolja, hogy az apja kitette őket a házból, azóta rokonoknál húzzák meg magukat, és most behozták a kicsit a kórházba, mert látomásai vannak, a nagyapját látja, mert annyira megviselte, hogy kitették őket. Kissé túljátszva adja elő, hogy pszichológushoz kell vinnie, és mennyire félti, hogy a kicsi belebolondul ebbe a helyzetbe. Annyira kellene nekik egy ház, ahol ellehetnek.

A gyerek közben a székemet babrálja, nem tűnik zavartnak, bár szegénykémmel ami eddig történt, az másnak egy életre is sok. Mit lehet itt tenni? Lakás kellene nekik, már sok megközelítésben adta ezt elő nálunk, nagy mestere a kérésnek, de eddig terjed minden, és nem tovább, hiába van lehetőség, erőfeszítés nincs, hogy változzon valami. És valahogy nem érzem a gyerek fontosságát náluk, sokkal inkább azt, hogy eszköz, akit újra és újra bevetnek. Az anyaságiból, és a családi pótlékból élnek, hárman. Persze, ebből nem lehet elindulni semerre. De akarat sincs rá, a tanult tehetetlenség és a helyzet maximális kihasználása uralja náluk a helyzetet. A bizonytalanságban élő gyerek sorsára, fejlődésére nincs semmi biztosíték. Nem bírjuk őket partnerré tenni a változásban.

Aztán, ugyanazon a napon, megjelenik a kislány vér szerinti anyja, aki elhagyta. Kórházból jönnek haza az anyjával, annak ölében egy kicsi, kisebb, mint a lányáé. A lányt régen láttam, alig ismerek rá. Írtam már róla, aki alig tizennégy évesen szült, aztán elhagyta a párját, és a gyerekét, hol az anyja, hol az apja volt a gyámja, sehol sem maradt meg, bár ez érthető is, egyik hely sem ad stabil alapokat semmire. Volt abortusza, talán kettő is, közben belecsúszott a kábítószerbe, a prostitúcióba. Mire sikerült elérni, hogy legalább valami biztos fogamzásgátlást kezdjünk, eltűnt. Hetekig, talán két hónapig sem tudtunk róla semmit. Később jött a hír, hogy Pesten megtalálták, az utcán, nem tudott magáról, kórházba vitték, hetek múlva közelebbi kórházba került, az ünnepre hazajött. Aztán, épp karácsonykor egymás után sok visszahívós sms jött tőlük, még éjjel is, másnap felhívtam, ő volt, nevetgélve beszélt. Átvette a telefont az anyja, mondta, hogy elfogyott a gyógyszere, nagyon zavart, segítsek. De mit tudok karácsonykor tenni? Kórházba került újra, onnan most adták ki, segítenünk kellett a hazautazásban, és most előre gondolkodva a gyógyszereiben is.

A feltűnően szép lány már nem az, aki volt. Arca, teste eltorzult, keze remeg, nem tudja nyugodtan tartani. Mi lesz vele? Az anyja képtelen uralni a helyzetet, a maga életét sem tudja rendezni, kész kudarc nekünk is, megbízhatatlanul sodródik bele mindig a bajba. De ha mi is elengedjük a kezét, végképp lecsúszik. Így legalább, ha albérletben is, de fedél van a feje fölött, és valahogy túlélik a hónapokat. De a gyerekek jövőképe? A lányé? Tudás, akarat, lehetőség és forrás bármilyen elmozdulásra – nincs. Egyiküknél sem. A szülőkből épp úgy hiányzik, mint a gyerekeikből.

Sorolhatnám még tovább a történeteket. Ahol alapvető képességek hiányoznak, ami akadálya minden változásnak. És ezek a családok, szülők csak ugyanazt tudják átadni, amiben ők is élnek. Itt a változásokra esély sincs. Néha egyszerűen bénító a tudatlanság és az ebben felépített világkép.

Persze tudom, el kellene fogadnom, hogy nem lehet mindenkin segíteni. Csak baromi nehéz ez. A gyerekek miatt. Azt hiszem, rájuk, az ilyen családokra, valamiféle külön program kellene. Van falu, ahol próbálunk ilyet a legproblémásabbakkal. Külön figyelve az életük minden területét. Bevonva családot, rokonokat, szomszédokat, hatóságokat. Küzdünk velük.

Itt örülünk, ha felnő, ha nem marad teljesen analfabéta, ha nem szül 14 év alatt, nem kriminalizálódik. Itt már ezek is eredmények. Hogy mekkorák, az csak innen látszik.

DSCF8823

Referencia: Journal of Stress Management