Nehéz most jövőképben gondolkodni. Pláne, ha az ember szegényekkel dolgozik. Akik ugyebár a statisztikák szerint nem is nagyon vannak. És akik számára a döntéshozók szerint a közmunka és a központosított oktatás biztosítja a jövő boldogságát, no meg az esélyegyenlőséget. Mert már olyan jó lesz, hogy nincs is szükség pl. bizonyos szociális támogatásokra.

De attól tartok, ez marad a kormányzati kommunikáció terepe, nekünk vinni kell tovább, amit megkezdtünk, értük, miattuk, magunkért. Az államtól nagy odafordulás eddig sem volt felénk, vélhetőleg ezután sem lesz, viszont egyre több a segítő, nekünk drukkoló, nem vagyunk tehát egyedül, ez nyilvánvaló.

Hol tartunk most? A legfontosabb, hogy sok dolgot megértettünk már, és ez nagyon fontos a sikeres munkához. Hogy mi, miért van, miért olyan, és miért úgy történik, ahogy, a szegénységben. Úgy érzem, átlátjuk már a problématérképet, a születéstől a halálig, gyerekektől a felnőttekig, a családoktól a közösségig, az önfenntartástól a munkahelyteremtés lehetőségéig. Próbálkozunk mozgásokat előidézni az egyénekben, türelemmel, kivárva, de már a közösséggel együtt mozgatva a dolgokat. Partnerként. Mert már biztos partneri viszonyban dolgozunk.

A 2015-ös év legfontosabb változása egy, az alapítvány által alapított nonprofit cég beindítása lesz nálunk. Ebben próbáljuk csoportosítani azokat a tevékenységeket, melyek gazdasági jellegűek az alapítványnál. Ebbe megy a kézműves-tevékenység, ami már biztos lábakon áll, a SZUNO, amiben hímzésekkel díszített táskák, párnák, laptop-tartók, neszesszerek, telefontartók, és még sokféle más termék is készül, a jegyzetfüzetektől, üvegikonoktól a papírsárkányig, és új termékként januártól, az asztalosműhely produktumai is. És itt lesz a gyógynövénytermesztés, gyűjtés, lekvárfőzés, stb. tevékenysége is, melynek még a bevezető szakaszában vagyunk, sok feltétel a feldolgozásban még megteremtésre vár, de a legfontosabb, hogy csinálják, megfelelően, megtanulva, motiváltan.

Már tisztán látjuk azt is, hogy a növényeknél a feldolgozásban kell gondolkodnunk, ha munkahelyeket szeretnénk. Mert a cégalapításnak ez a legfontosabb célja: a munkahelyteremtés. Ott, ahol semmi sincs, ami gazdaságilag érdekes lehet, ott, ahol többszörös befektetés kell, hiszen az infrastruktúra, a szaktudás hiánya mellett még külön feladat, hogy munkavállalói képességeket is fejlesztenünk kell, olyanokat, mint a felelősség, rendszeresség, munkafegyelem, tervezés, időbeosztás, csoportban való működés képessége, bizalom egymás iránt, motiváció, elkötelezettség, példaadás….

Mert az e nélkül felnövők nem tudnak megfelelő munkaerő lenni. És ezeket a szülők sem tudják átörökíteni, ha nekik sem alakult ki. A nyomorúság és az alkalmi, meg a feketemunka, no meg a kriminalizálódásból adódó pénzszerzés nem ad megfelelő alapot ehhez.

Azt hiszem, ezzel volt a legnehezebb megküzdenünk, mire létrejött az a kis mag, akikkel már bele merünk vágni ebbe az egész céges dologba. És persze a tervezett tevékenységek között sok van még, ami csak ötletszintű, de dolgozunk a feltételeken, nyitott szemmel nézünk mindent, mindenhol.

Mert a gyerekek nőnek, és mire munkavállalók lehetnek, jó lenne lehetőséget adni nekik, ott, ahol a szülők dolgoznak már, abban a közösségben, jövőképpel, biztosabbal, mint amit a közmunka vizionál.

Abban is bízunk, hogy nonprofit cégként talán több lehetőségünk lesz pályázni is, alkalmazásokra, beruházásokra, mint alapítványként. Hogy így, ebben a formában jobban fókuszálhatunk arra, hogy gazdaságilag megálljon a fejlesztésünk. És így talán jobban értelmet kaphat a közösségfejlesztés, és az oktatási rész is. Ki kell termelni ebből a közösségből azokat a tudásokat, képességeket, amitől maguk is fenn tudják majd tartani ezt az egészet. De addig hosszú út vezet. És ezeket a tudásokat, forrásokat nekünk kell addig bevinni, amíg ott nem képesek rá. A cél pedig ez: képessé tenni őket.

Furcsa egy vállalkozás, ugye? Más, ha céget alapít, ott teszi, ahol minden adott a biztos sikerhez, és a legmegfelelőbb alkalmazottakat keresi meg hozzá, pályázat útján. Gazdasági számításokkal dolgozik, mi éri meg, mi hoz nagyobb hasznot, pályázatokat biztosít be magának, és a ma pénzt, elnyert pályázatokat jelentő politikai kapcsolatait erősíti.

Mi meg oda megyünk, ahol ehhez semmi sincs, éveket dolgozunk azért, hogy egy kis csoport motivációját megteremtsük, amiből elindulhatunk. Persze nekünk is kell üzleti terv, piackutatás, pályázat, e nélkül mi sem boldogulunk. De a mi profitunk a munkahelyek lesznek, amiket sikerül megtartani, sőt, remélhetőleg bővíteni is. Ott, a szegregátumban.

Nem tudom, meddig jutunk 2015-ben. Meddig jutunk ebben az ellenszélben. De optimista vagyok. Bár a napokban valaki épp a szememre vetette, hogy nem bírok kicsit örülni, mindig csak a bajokról beszélek. Aztán hallottam egy viccet a rádióban. Hogy mi a különbség az optimista és a pesszimista között? Az, hogy az optimistának nincsenek információi….

De nekem most vannak. Hiszen tudom, kik azok a munkatársak, akikkel dolgozom. Látom, honnan, hová jutottunk el öt év alatt. Hiszek azokban az emberekben, a közösségen belül, akik támogatnak. Azokban az együttműködésekben, amiket képesek vagyunk mozgatni. És abban a sok-sok távolabb élő emberben is, aki segít, drukkol nekünk, figyel bennünket. Akik hozzátesznek valamit a munkánkhoz. Mert így épül ez az Igazgyöngyös modell. Sokak figyelméből, támogatásából, tudásából, szeretetéből.

Ez ad erőt a 2015-ös évhez. Most, karácsony előtt nagyon éreztem, mekkora muníció ez. Hátteret ad. Erőt. Örömöt. És egy olyan dolgon alapul, amiből most a legkevesebb van Magyarországon: a kölcsönös bizalmon.

IMG_0520