Jó volt ez a hosszú ősz … az október eddig nem várt meleget adott, de most ez a hideg eső próbára teszi azokat, akiknek nincs megfelelő muníciója, hogy felkészüljön a hidegre. Elég volt csak a cipőkre néznem a hét tanítással telt első három napján az iskolákban, az pontosan mutatta a helyzetet és az időjárást, tízből három gyereknek láthatóan beázott a lábbelije, jellemzően inkább a fiúké.

 
Egyiküknek a sarkától vált fel, lépésenként maradt a földön a talpa, másiknak az orra mutatta, hogy a benne levő láb bő egy számmal nagyobb, mert a textilrész elől, a lábujj nyomásának engedelmeskedve kinyomakodott, és végül felszakadt. És volt, ahol az időjáráshoz már nem illő tornacipő a lábfej felső részén, a lyukak mentén hasadt el, a cipőfűző pedig távolról már nem tudta összetartani az elvált részeket.

 
Azt hiszem, készítenem kellene egy fotósorozatot gyerekcipőkről is. Meg is teszem majd.Hátha közelebb hozza azokhoz a probléma megértését, akik nem értik, mi ez az egész.

 
Most, kollégáimmal feljegyeztük a méreteket, és konstatáltuk, célszerű lesz az autónkban tartani egy készletet a használt cipőkből, amiket adományban kapunk, hogy ahol kell, ott azonnal segíthessünk. Természetes részévé válik ez ilyenkor az iskolai tevékenységünknek, szomorúan természetessé, nekünk is, és a gyerekeknek is.

 
Kabát és nadrágosztást is szerveztünk a héten, kaptunk most bőven, itthonról is, és külföldről is ruhaadományokat, próbáltunk sokakat elérni a rászorulókból. Ami persze nem sikerült, folyamatosan jönnek a visszahívós sms-ek, facebook üzenetek, hogy ki maradt ki, mikor lehetne nekik is hozzájutni a melegebb holmikhoz.

 
És mindig lesz újabb sztori is, ami eddig nem volt, ami mutatja a növekvő szegénységet, próbatétel elé állítva minket is, segítőket, akik néha már azt hisszük, nem lehet nekünk újat mutatni, a probléma összes mélységét ismerjük már. De nem. Mindig van, ami minket is meglep.

 
Most pl. jött egy jelzés egy fiúról, aki középiskolás, péknek tanul, vagyis tanult, mert az idén már nem péktanuló. Mert a gyakorlaton, a multinál, megszegett egy szabályt: evett a gyakorlat alatt. És a szabály az szabály. Nem lehet enni. A gyakorlatról eltanácsolták, nem tudta teljesíteni, tanulmánya abbamaradt, még mielőtt befejezhette volna.

 
Nincs, aki mögé nézzen a történetnek, hogy poénból, virtuskodásból történik-e egy ilyen, vagy talán azért, mert egyszerűen éhes. Talán egy régi pékmester észrevette volna, hogy mi van mögötte. Egy régi időben, amikor még a szem meglátta az ilyesmit, és a segítség is természetesebb volt. Még a cigánynak is.

 
De ez már a múlté. Ma a rendszer máshogy szerveződik, a szabályok pedig ahhoz igazodnak, hogy minden rendben van.  Ahol pedig nincs szegénység, oda nem kellenek olyan intézkedések, amelyek annak felszámolására irányulnak. Ott nyilvánvalóan csak egyéni felelősségek vannak, tehát ha lenne is szegénység, azért kizárólag az egyén okolható, nem a rendszer. Az, hogy ez nem a valós kép, nem érdekes.

 

Mi mindenesetre folyamatosan érzékeljük, hogy egyre több segítségre lenne szükség az elszegényedő családokban a gyerekek fejlődéséhez, neveléséhez, taníttatásához. Nemcsak az óvodás, és az általános iskolás korban, hanem középiskolában is. Mert a családok jövedelemviszonyaiban nem következik be attól változás, hogy kilencedikes lesz a gyerek. Sőt, a költségek csak nőnek. Hiszen nincs már iskolabusz, bérletet kell venni, hogy eljusson a legközelebbi szakiskoláig. Ami akkor is pénz, ha diákigazolvány van. És fizetni kellene az iskolai étkezésért, aki rászoruló, annak is, 50%-ot. Hogy hányan étkeznek bent? A rászorulókból senki.

 
Néha akad támogató, aki segít nekünk ezzel, és gondosan mérlegelve, kinek adjuk, befizetünk egy-két szerencsést. A többi természetesnek veszi, hogy nem eszik. Majd otthon. Ha lesz mit. És vannak persze, akiknek a bérlet is gond. Náluk ez is hozzátesz a lemorzsolódási faktorhoz.

 
Azt hiszem, ezeken a problémákon nem segít, ha a szakképzés máshova tartozik, vagy másképp szerveződik. Mert ez nem az oktatástól függ, ugyanakkor a hatása arra is ráég, és nem enged mozgásteret.

 
A szegénység bebetonozza a kilátásokat. És nemcsak azokét, akik szegregátumokban élve, a nyomorúságban szocializálódva magukban hordozzák a sorsuk meghatározottságát. Hanem azokét is, akik mindent megtennének, hogy a gyerekük tanuljon. Akik még leplezik, hogy nem bírják anyagilag, és elkeseredésük azok felé teljesedik ki, akik még náluk is esélytelenebbek. Azokat gyűlölik, akik nem tanultak meg küzdeni, akik várják csak a segítséget, mert ezt kapták örökül, hogy várni kell, és majd lesz valahogy. Akikre muszáj több energiát fordítani, több segítséget adni, hogy változzanak valamit. Akikkel tényleg senki sem törődik. Akikről nem lehet lemondani, mert ezekben a családokban is ott vannak a gyerekek. És túl sokan vannak.

 
Újabb ellentét fejlődik, a szegények között is, az eleve szegények és az oda lecsúszók között. Mert ez a szegénység nem összekovácsol, hanem széthúz. A “nincs”, és a kilátástalanság mindent kiöl. Önzővé és gyűlölködővé tesz.
Az ember néha tényleg nem tudja, mit lehetne tenni.

DSCF7159