Azt hittem, a választások után lecsendesedik majd minden. De nem így történt. Az ellenünk dolgozók végül mindenhol alulmaradtak, és ezt nehezen vették tudomásul.

 
Az önkormányzati választás során nem került közülük senki a testületbe. Polgármesterünk a faluban a régi maradt, akivel jól tudunk együttműködni, a testület részben cserélődött, de jónak tűnik. Bár cigány képviselő még nem lett, elég jól szerepeltek, talán a következő választásokra már ők is esélyesebbek lehetnek. Nyilván, ha okosabban csinálják, és nem egymás ellen indulnak, hanem összefogva, ment volna most is, de még nem tartanak itt. De az jó, hogy látszik, aki bent van, az nem ellenünk fog dolgozni.

 
A kisebbségi választás azonban nem várt konfliktusokat hozott. Ketten jutottak be azok közül a háromtagú testületbe, akik mellettünk vannak, ők egy párt képviseletében, és egy illető a másik oldalról, egy másik párt színeiben. Persze nem a pártpolitikai hovatartozás volt a baj, itt nem értelmeződik a programok különbözősége, itt a személyeken van a hangsúly. Főleg azon, hogy viszonyulnak hozzánk. Mert a velünk szembe helyezkedők legfontosabb ismérve, hogy nem tudják elfogadni, hogy mi csak azoknak adunk segítséget, lehetőséget, akik nekünk is segítenek. Szerintük nekik jár minden, ami másnak. Még, ha nem is szorulnak rá, és ha nem is tesznek semmit a közösségért.

 
Nincsenek sokan, tulajdonképpen egy ember irányítja ezt az egészet, mindig a háttérből, másokat előretolva, szemtől szemben sosem vállalva semmit, alattomosan, tudással nem bír, de a lázítás minden csínját-bínját ismeri. Uralkodik a családján is, és hihetetlen érzékkel befolyásolva azokat, akiknek elég, ha valaki többet ígér, vagy legalább azt, hogy másnak sem lesz jobb, mint neki, és már mellé is állnak.

 
Sokszor lejátszottuk már ezeket a meccseket. Aztán, mindig, ha kiderül a hamisság, kihátrál nyilván, magára hagyva azt, akit maga előtt tolt, és az szegény nem győzi magyarázni, hogy megvezették, nem így akarta, és szeretne visszarendeződni. Volt már ebben a szerepben nyomorult öregember, akivel soha nem volt semmi konfliktusunk, csak segítettünk rajta, mégis, hosszasan, bagadozva olvasta fel a közmeghallgatáson az alapítványunk ellen felhozott vádakat egy olyan papírról, amit nem ő írt, nem is értette, mit olvas, de ő volt a kiszemelt, aki rábeszélhető volt a szerepre. Vagy a másik, aki üvöltözve rohant házról-házra, hogy most jött el az idő, most aztán ki lehet ebrudalni minket… .és mikor végül szétnézett, látta, egyedül van. Nehéz volt megmagyarázni neki ezután a közösségben, mit, miért tett. És ott van az is, aki a feljelentésekre mozgatható, volt, hogy sikerült elérnie egy személyes megjelenést, de többnyire azt sem, és, ha ki is jött valaki a faluba, az soha nem jutott el hozzánk, mert világossá vált számára a helyzet, az okok. Mert nehéz ott igazat adni, ahol pl. az a vád, hogy a pályázaton elnyert pénzt nem osztottuk szét a lakosok között, egyenlő arányban.

 
Most is volt minden. Találkozók minden nap, stratégiakészítés, feljelentés, szervezkedés, provokálása a többinek, hangfelvétel készítés, hazudozás, képtelen vádak. Azt hiszem, mindent bevetettek. De alulmaradtak. A kisebbségi választásoknak is megvannak a szabályai, amiben nem lehet annak az akaratát érvényesíteni, aki a testületen belül kisebbségben van. A nagypolitika is így szerveződik, az ellenzéknek el kell fogadnia a többségben lévők akaratát, nem válthatja le őket.

 
Szóval, alulmaradtak ott is. Aztán jött a közösségben az erődemonstráció. Provokáció, konfliktusok, melyek gyerekek szintjéig lementek, ők is részesei lettek, pártokra bomlottak, egymásnak mentek, érthetetlen és képtelen szituációkban. Végül falugyűlést szerveztünk, hátha itt, szemtől szembe elmondja majd mindenki, kinek mi a sérelme, baja, és levezetődnek az indulatok. Közben egy véletlenül épp erre az időre eső médiamegkeresés is volt nálunk, akiket szintén lerohantak, erőszakosan, de azok elzárkóztak, nem erre voltak kíváncsiak, nem az üvöltöző, fenyegetőző, agresszív romákra, sokkal inkább azokra, akik másképp gondolkodnak, akarnak, dolgoznak. Szóval, itt is lukra futott a „csapat”.

 
A falugyűlésre természetesen nem jött el a hátulról bujtogató…Két nyomorultat biztatott fel, akiknek az volt a feladata, hogy nekünk támadjon, és persze mindenről telefonnal hangfelvételt készítsen.

 
A gyűlésen először én beszéltem. Elmondtam, amit már sokszor, hogy mi nem függünk sem az önkormányzattól, sem a kisebbségi önkormányzattól. Meg azt, hogy mi annak segítünk, aki nekünk is segít. Aki nem tesz semmit hozzá a falu, a közösség életéhez, az nem várhat segítséget tőlünk. Hogy támogatást a meginduló aktivitásokra tudunk szerezni, akár pályázati úton, akár adományozón keresztül.

 
A vádak a két személy részéről nevetségesek voltak. Egyikük nem is bírta, nagy hanggal távozott, a másik, akinek a hangfelvételt kellett készítenie, maradt a végéig, bár többször kiesett a szerepéből. A hozzászólásaik után a többiek következtek. Egy idős néni volt az első. Mellettünk állt ki. Szavait tapsvihar fogadta. Aztán még többen szóltak. Hogy jól van így, és nincs közöttünk helye azoknak, akik nem tesznek semmit, sőt, támadnak. Ki-ki beszélt arról, mit jelentünk mi neki, a családjának, a falunak, más arról beszélt, mi volt itt az Igazgyöngy előtt. A közösség üzenete egyértelmű megerősítés volt.

 
Voltak persze, akik nem jöttek el, pedig vártuk őket. Akik még kivárnak, mert azt remélik, talán átrendeződnek úgy az erőviszonyok, hogy nekik, a háttérből figyelőknek több eshet le, erőfeszítés nélkül. Mert ők még azt gondolják, munka nélkül, „hűbéri” támogatásból is meg lehet élni. De az itt nem megy. A szegénység törvényei mások. Lehetőség nincs. Semmi. A falu gazdaságilag nem tétel. Közigazgatásilag az csak, de ebben sincs mozgástér.

 
Mi vagyunk itt csupán, mint lehetőség. Jó, hogy a többség velünk van. A holdudvarunk nő. Az ingadozók száma csökken. Az ellenünk szervezkedők pedig maguk maradtak. Újra.

A nevek száma folyamatosan nő a közösségi házunk falán.

index