Mondja nekem valaki a héten, milyen sokféle technikája van annak, hogy egy civil szervezet fennmaradjon, és együttműködjön a mindenkor regnáló hatalommal. Aki jól csinálja, annak sikerül pl. bevonni őket, érdekeltté tenni a szervezet munkájában, és akkor már nem fogják piszkálni. És én biztosan jól csinálom, ha már 15 éves az alapítványunk.

 
Nem tudom. Nekem a regnáló hatalommal sosem volt igazi kapcsolatom. Tény, hogy még megvagyunk, pedig Norvég Civil Alap-os pályázataink is vannak, sőt még Svájci is, meg OSI-s, meg még más külföldi támogatások is, ami most nem igazán mondható biztosítéknak a túlélésre. Dolgozunk is, ahogy másokat elnézek, már ennek is örülnünk kell, ez is eredmény, hát még, hogy haladunk is.

 
Sokat gondolkodom én is, talán túl sokat is azon, hogyan lehet túlélni ezt az egészet, hogy lehet jól jelezni, ha valami nem megfelelően megy, hogyan lehet megértetni a szakmai kritikát, meddig lehet elmenni, hogy az ember ne veszélyeztesse azoknak a helyzetét, akikért, és akikkel dolgozik. És persze, hogy megtalálható-e a személyes meggyőződés és a kompromisszumok vállalható aránya.

 
A határt, ameddig elmehetek, nekem is világosan megmutatták. Akkor el kellett döntenem, mi a fontosabb, a saját, személyes harcom, vagy a közösség, akikért a harcot vívom. Nem volt egyszerű döntés, sokat kínlódtam, mire meghoztam, de az utóbbit választottam. Addig a bizonyos határig azért mindig elmegyek, és próbálok egyensúlyt találni, ami borzasztó nehéz, állandó moralizálásra késztető, őrlődő állapot.

 
Egyszer valaki azt mondta, ezt nem fogom sokáig bírni. Hogy ennyi fronton nem lehet dolgozni egy embernek. Mi a francnak írok pl., hagyom, hogy a nyilvánosság előtt cikizzenek, alázzanak, mit foglalkozok azzal, hogy kihangosítsam ezt az egészet?
Azt hiszem, ezt tudom már kezelni a legjobban, értelmes gondolatot, ami előre vinné a dolgot, ritkán találok a kommentekben, ők inkább megkeresnek más csatornán, a messziről okoskodók „ jó” tanácsai pedig leginkább megmosolyogtatnak, bár nem tagadom, az a gyűlölet, ami sokszor átsüt az üzeneteken, elborzaszt. Aztán arra gondolok, amit valahol olvastam, hogy a kommentek olyanok, mint régen volt a kaloda, ahová odamentek az emberek, és névtelenül, személytelenül kiélték azon a sérelmeiket, aki ott ült a kalodában, leköpték, megütötték, megdobálták, és aztán megkönnyebbülve hazamentek. Talán segít nekik is, a kommentelőknek, akik nem tudják másképp kiélni a frusztrációikat, ha itt lehetőséget kapnak erre.
Azoknak meg, akik hasonló területen dolgoznak, talán megerősítést adhat, ha olvashatnak erről. Talán ők is ki merik majd mondani a valós problémákat, ha érzik, nincsenek egyedül. Segíthet a túlélésben. Talán. És persze kapok ilyeneket is, mint ez, tegnap, a facebook oldalunkra: „ Kedves Igazgyöngyök! Tegnap óta olvasom a blogot. Tegnap óta másként gondolkodom a cigányságról. Köszönöm, hogy megérthettem.” Szóval, azt hiszem, ezért is fontos írni erről.

 
Más azt kérdezte, miért nem engedem el a szakpolitika szintjét? Hogy nem látom, akik most hatalmon vannak, azokkal nem lehet együtt gondolkodni? Értelmetlen egy asztalhoz ülni velük, mert nem egy nyelven beszélünk. Inkább dolgozzak ott, a faluban, és hagyjam a fenébe ezt a szintet. És vele természetesen az intézményrendszert is. Mert mit akarok egyáltalán? Mindent megváltoztatni? Naiv elgondolás…
Sok igazság van ebben. De hogyan lehetne megoldani a problémát másképp? Minden mindennel összefügg! Ha a közösségen belül gondolkodom, és ott, a szegregátumban csak velük foglalkozom, mire megyek? A közösség csak egy adott kapcsolatrendszerben működtethető. Épp az a célunk, hogy az integrációt segítsük, és ehhez nélkülözhetetlen a többségi társadalom jelenléte, a hozzá való kapcsolódás. Hiába fejlesztjük őket, ha a befogadó oldal ebben nem partner.

 
Mert az az oldal is rengeteg problémával küzd. Az intézményrendszer. Nincs az az ideális állapot, hogy ők egy kiegyensúlyozott, szakmailag felkészült, motivált, minden feltétellel rendelkező szintjei lennének a problémának. Így egyszerű lenne… hiszen csak a leszakadókkal kellene törődni. De a rendszer forráshiányos, zavaros, sokszor áttekinthetetlen szálakkal, és nem mindig olyan emberekkel, akik ott jó helyen vannak. Ezerféle emberi tényező, élethelyzet befolyásolja azt is, ami leírva sem működik jól, és tovább torzul az egész, a kapcsolatok, érzelmek, előítéletek kizárhatatlan tényezőitől.

 
Az intézményrendszer tehát nem elengedhető. És, ha az ember próbálja megérteni, mitől és miért működik úgy, ahogy, akkor nem tudja nem észrevenni a központi irányítás félrecsúszott, nem átgondolt, nem életszerű, túl lassú, túlkommunikált, eltorzult, stb. intézkedéseit, melyben a hatalom birtoklásához kapcsolódó emberi tényezők még különösebb helyzeteket teremtenek.

 
Sajnos, azt hiszem, nem lehet elengedni egyetlen szintet sem a mélyszegénység problémájának megoldásán dolgozva. Legalábbis nekem nem megy. Próbálni kell újra, ezerszer újrakezdve velük is, elviselve, ha kirakatnak használnak, kibírni, ha levegőnek néznek, ha kizárnak, vagy éppen kegyet gyakorolnak, ha fenyegetnek, ha lealáznak. Persze ameddig lehet. Ameddig bírja az ember.

 
Próbálni kell partnerré tenni őket, máshogy nem lesz megoldás, mert ők is részei ennek az egésznek. Ahol végképp nem lehet partneri a viszony, ott nincs más, ott ki kell várni, hogy cserélődjenek a személyek, mert azok cserélődnek, ez benne a jó, hogy tudjuk, nem örökre szól a pozíció. Jönnek új emberek, mindig reménykedünk, hogy olyanok, akik szakmailag, de legalább emberileg alkalmasabbak lesznek a posztra, akikkel szót érthetünk majd.

 
Mert a probléma, a mélyszegénység gondja mindig marad. Ez talán az egyetlen állandó, fixnek tekinthető dolog ebben az egész őrületben. Mindig, minden mozog körülötte. Fogalomértelmezések, elvárások, pénzek, pozíciók, protokoll, statisztika, stb. Csak ez van megmozdíthatatlanul beállva ebbe az egészbe. A nyomorúság.

DSCF7161