Mindig megfogadom, hogy nyáron próbálok kicsit pihenni, töltekezni, de nem nagyon megy. Egyrészt, mert iszonyú elmaradásaim vannak beszámolókkal, hírlevelekkel, pályázati anyagokkal, amivel naponta foglalkozok ugyan, bízva, hogy egyszer csak utolérem magam, de ami előttem van, enyhén szólva frusztrál. Másrészt pedig, mert naponta felülírja a betervezetteket egy váratlan helyzet, egy látogató, vagy egy új pályázat, megkeresés, meghívás, amiből lehet valami továbblépési lehetőség is.

 
A múltkor, amikor odaszólt nekem egy ismerős, kicsit negatív hangsúllyal egy boltban, hogy jó a pedagógusszabadság, ugye, még dühös is lettem. Aztán elengedtem az érzést, nem fogja érteni úgysem, hogy évek óta névleges a szabadságom, és nem telik el egyetlen nap sem úgy, hogy ne foglalkoznék a munkámmal. Az iskola a mostani bizonytalan rendszerben folyton foglakoztat, mi lesz szeptemberben, már jött egy levél, hogy a KLIK újratárgyalja a bérleti díjakat, kezdődik megint, és az ügyeleti nap sosem elég a felgyűlt dolgok elintézésére. A szociális rész pedig nem enged egyetlen perc lazítást sem, a nehezen megteremtett pozitív dolgokra folyamatos figyelem kell. Meg persze, a szegénység nem megy szabadságra, ott vannak továbbra is a krízishelyzetek, ezek aztán nem szünetelnek nyáron sem. Nyáron felváltva, ügyeleti rendszerben próbáljuk a napi teendőket biztosítani a kollégákkal, hogy legalább az ő szabadságukat valósan ki tudjuk adni.

 
Persze nem panasz ez, nem kényszerít erre senki, saját döntés volt, hogy erre az útra léptem. És, bár nehéz ez az út, mégis úgy érzem, jó helyen vagyok. Akkor is, ha ennyi fronton kell küzdeni, azokkal is, akikért dolgozunk, ott, a szegregátumokban, meg azokkal is, akikkel az intézményekben, hivatalokban próbálkozunk, és persze, nem lehet elengedni azt sem, ami a működés ellehetetlenítésével mindig a létünket fenyegeti, vagyis az állami szintet. No meg persze ne hagyjam ki azokat sem, akik szélsőségesen és sztereotípiák mentén ítélkezve igyekeznek folyamatosan éreztetni: alapvetően rosszul látok mindent, és eljön még az ő idejük.

 
A nyári napok nagy részét is a számítógép mellett töltöm, mellettem a telefon, a változás annyi, hogy mindezt itthon teszem, hiszen szabadságon vagyok. Közben kicsit többet nézem, olvasom a híreket, ami nem tölt el túlzottan jó érzésekkel. Néha pedig kimegyek a faluba, töltekezni, beszélgetni kicsit, felnőttel és gyerekkel, hogy lássam, érezzem, mindaz, amiért dolgozok, létező, működő, a gondok ellenére is.

 
Kimenetem hát most is, semmi különös feladat nincs, az ügyeletes kolléga rendezi a teendőket, csak egy átlagos nap van, de úgy érzem, most szükségem van erre. A kertben dolgoznak páran, körömvirágot szednek a napsütésben, szép a kert, van bőven zöldség, krumpli, a máriatövis már egyszer learatva, az articsóka valószínűtlenül nagy levelei is erre várnak. Még csak bemutatókertek ezek, ezután tudjuk majd pontosan átgondolni, melyiket fogjuk jövőre bevállalni, melyik képes a kertünkben a legtöbb hasznot adni.

 
Megy a brikett-készítés is, az eddigi vezető felmondása némi zavart okozott, de most már megvan az utódja, és az önkéntesekkel dolgozik rendben. Sajnáltuk őt is, aki felmondott, családi konfliktus állt a háttérben, amit nem tudott kezelni, megoldani, jobbnak látta így, mi pedig elfogadtuk, hiszen ebbe nem szólhatunk bele.
Az új brigádvezető mutatja a száradó briketteket, nagyon nekilendültek, a papírkészletünk vészesen megfogyatkozott, fogalmam sincs, honnan tudok szerezni a további munkához. Az asztalosműhely most zárva, a két munkatárs most a központunkban dolgozik, a raktárépületünket javítják, hogy az adományokat rendszerezve tudjuk tárolni. Az egyetemisták most nincsenek itt, hétfőn jönnek újra, a gyerekek nagy örömére. Az egyik szobában most felnőttoktatás van, alapkészségek megerősítésére.

 
Két asszonnyal elkezdjük festeni a házfalat kívülről. Régóta tervezgetem már, most nekilátunk. A festékek adott színűek, kaptuk, ebből kell gazdálkodnunk, igyekszünk összhangot teremteni a brikett-szárítóval, melyet tavaly gyerekrajzokkal díszítettünk. A nap süt, a hangulat remek, haladunk, szakavatottan használják a meszelőt. Lassan itt a dél, a közösségi konyhán nagy fazék levest főtt a kertben termett zöldségekből, különleges leves ez, nagyon finom, helyi specialitás, a cigányasszonyok mesterien főzik, sokszor elkészítették már. A nevét sosem tudom megjegyezni, megint elmondják nekem lassan, cigányul, hátha megtanulom végre, nevetünk, és a hosszú asztalnál a többiekkel együtt kanalazzuk a valószínűtlenül hosszú nokedlikkel dúsított levest.

 
Aztán érkezik valaki, konfliktust bogozgatunk, próbáljuk mederben tartani a túlzó gesztusokat, nekünk már nem kell túljátszani semmit, ismerjük egymást, a reakciókat, minket ezek már nem befolyásolnak a tisztánlátásban. Mostanában próbálunk ilyen összevont tisztázásokat összehozni, ahol minden érintett ott van, így mindenki képes reagálni arra, mi, hogy történt, és kevesebb a csúsztatás. Igaz, ez hangosabb is így, de mindenképpen jobb, őszinte helyzetet teremt.

 
Jó itt. Néha szeretnék kint maradni, velük, nem törődve mással. Jó lenne bezárulni itt, és azt hinni, ide nem ér el semmi. Hogy itt távol maradhatunk a cigányok kilakoltatásától, a szegregált oktatás legalizálásától, a közmunka sikerének kényszeres bizonygatásától, távol attól a világtól, ahol a stadionok és a futball nagyobb támogatást kap, mint az esélyteremtés, messze attól a rendszertől, ahol ma szimbolikus akasztást szervezhet a település első embere, távol attól, ahol a gyanakvás és a gyűlölet lassan eltorzít mindent. Eltorzít történelmet, jellemeket, célokat, jövőt.

 
De nem lehet. Nem tudjuk magunkat kizárni, bármennyire jó lenne. A rendszer részei vagyunk, nekünk is ez szab lehetőségeket, ebben kell élni, túlélni. És remélni, hogy az emberi kapcsolatokban marad még erő a megoldások megkereséséhez. A személyes, emberi kapcsolatokban. Jó, hogy itt vagyok velük. Mert érzem, átélhetem, hogy ebben még van remény.

told_7