Most egy program keretében több településen ülünk össze az intézményrendszer azon képviselőivel, akiknek dolguk van a társadalom perifériáján élőkkel. Nagyon érdekes megfigyelni a problémafelvetésekben az általános és az egyedi jellemzőket, és a viszonyulásokat is.

Most a legtöbb helyen a problémák feltérképezésénél és csoportosításánál tartunk. Összeszedjük azokat, ami nehezíti a megoldást, a hatások beépülését. Mindent felírunk, lakhatás, képzetlenség, motiválatlanság, identitástudat szintje, közösség széthúzása, stb… A gondok jó része azonos  mindenhol, de vannak településpecifikus jegyek is, pl. teljesen más annak a falunak a problématérképe, ahol nincsenek betelepülő roma családok, hanem mindenki őslakos, és más, ahol ez sok, más értékrenddel, állandó mozgással, gyakran a kriminalizálódási szintet is emelve, újra és újra próbára téve az amúgy is szétesett közösségeket.

Aztán megpróbálunk csoportosítani: mi az, amire az államnak van hatása, ott kellene a megoldás érdekében beavatkozni , mi az, ami a helyi intézményrendszerhez kapcsolódik, és végül mi az, ami a roma családokhoz, közösséghez.  Nyilván ott tudunk majd továbblépni, ami az utóbbi kettőhöz tartozik, ott körvonalazódnak a program szempontjából fontos beavatkozási pontok.

Érdekes tapasztalások vannak több helyen az állami feladatvállalás, és a közmunka vonatkozásában is. Több helyen megfogalmazták, hogy a segítő beavatkozások gyakran visszafejlesztik az önállóságot, a tenni akarást, volt, ahol „túlgondozásnak” határozták ezt meg, máshol szándékolt tehetetlenségnek, de az biztos, hogy a megoldás mástól várása erős.

Próbáltam összevetni a felvetéseket, és más térségekből is tapasztalatot szerezni erről.  A munka iránti motiváltság boncolgatása gondolkodtatott el leginkább.

Főleg, a közmunkaprogramok hatásával kapcsolatos vélemények. A központi üzenet az ugye, hogy munkát adni segély helyett, munkára motiválni, visszavezetni a munka világába, stb. Amikor még nem volt ilyen tömeges, településenként csak páran kerültek be, akkor még jobban törték magukat. Akiknek nem sikerült, az próbált munkát keresni. Alkalmit persze, mert más nincs, élni pedig kell, az meg pénz nélkül nehéz. Akik meg bekerültek, örültek, hiszen megszakadni nem kellett, és amíg tartott a behívás, addig biztos jövedelem volt.

Aztán, hogy a behívás tömegesebb lett, sőt, hallani, hogy előbb-utóbb mindenkire sor kerül, nem is négy órában már, hanem nyolcban, előre beosztva, kiszámíthatóan, ez alapvetően meghatározott mindent. Nem vonzó már kőműves mellé elmenni dolgozni, vagy napszámba, hiszen alig kínálnak többet, mint a közmunkán, és míg ott keményen dolgozni kell, itt, a közmunkán azért könnyebb. Itt  nem hajtják annyira őket, van, ahol inkább a művelendő földterületet adják oda, nincs munkaidőhöz kötve az elvégzése a teendőknek, alakíthatja az illető a saját és családja életritmusához. Végül is jó megoldás ez is, a munka legyen elvégezve, az a lényeg.

Szóval, inkább kivárnak, kibírják, amíg rájuk kerül a sor, mintsem, hogy munkát keressenek. Igen, ez sok helyen gond, ez az „elég ez”, „minek többet” szemlélet az iskolákban is, nyilván ha otthon ez van, mitől lenne motiváltabb bármilyen nagyobb erőfeszítésre a gyerek. Jó a kettes is. Kit érdekel? Jó a közmunka is. Ott nem kell megszakadni…és ennyiért elég az a pénz. Ritka, hogy elküldenek valakit, legfeljebb, ha lop, vagy ittas, a gyenge teljesítmény itt bocsánatos. És ott van már a hatás a gyerekekben is, hiszen a közmunkáért nem kell tanulni. Oda mindenkit tutira felvesznek. „Majd megyek én is”- mondja a nagyfiú –   „várom majd, hogy behívjanak. Addig meg kihúzom valahogy.”

És ezt az egészet erősíti még a nagy központosítás üzenete, az állam majd megoldja, meg, mindent, a közmunkát is, központilag, onnan irányítva megy minden, még a szúnyogirtás is, az önkormányzatok arra is képtelenek voltak, mint az oktatás megszervezésére, de onnan, az államtól, „fentről” minden meg lesz oldva, senkit sem hagynak az út szélén, stb.

De ez közben valami olyanná kezd válni, ami nem a hőn áhított cél fele visz. Nem a munka iránt motivált közösség felé. Nyilván elcsúszott valami. Mert a célt nem vitatja senki, de kérdés, hogy vajon így betöltheti – e feladatát?

Jelezte ezt már sok minden, az elejétől.  Hogy pusztán a lehetőségnyújtás nem elég. Amikor eltűntek a szerszámok, felügyelő kellett melléjük, állandó cirkuszokkal, hogy ne lógjanak, meg ugye a viták is, hogy miért nem lehet hazavinni a megtermelt zöldséget annak, aki abban dolgozik. És hiába minden pozitív kommunikáció róla, közelről nézve nyilvánvalóan gondok vannak, van, aki bevallja, van, aki nem. Többnyire persze mindenki azt kommunikálja, hogy nincs gond, a közmunka találmánya csodálatos, maga a kiút.

Biztosan vannak persze sokan, akikre pozitívan hat. De sokan vannak olyanok is, akikre semmilyen hatással nincs. Megint megerősítette bennem ez a tapasztalat, hogy fejlesztő segítségnyújtás kell. Nem elég bábként tenni őket ide-oda. A fejekben is meg kell próbálni elindítani valami változást. És erre talán nem elég ennyi, hogy itt a kapa, és ezt a 2 sor hagymát kapáld ma meg. És az sem megoldás, ha rájuk toljuk: lám itt a lehetőség, de nem képesek megfelelően élni ezzel sem.

Ha nem értékelik munkahelyként, felelősséggel, jövőképpel ezt az egészet, akkor ez egy látszatmunka lesz, minimális erőfeszítéssel, és a hatása abban a pillanatban szertefoszlik, amint az időtartama lejárt. És az ebben szocializálódó családok sem lesznek képesek kitörni a nyomorúság ördögi köréből, és nem tudnak mást átörökíteni sem, csak azt, amiben most élnek. Amiben csak a közmunkára várás képessége erősödik.

10351961_10203884282725522_9192522651050526252_n (1)