Valahol nagyon elszúrták ezt azok, akik az előző generációkkal foglalkoztak. Olyan űr van, amit képtelenség betöltetni. Nincs a rendszerben olyan intézmény, akinek ez a dolga lenne. Közben pedig felnő az újabb generáció, aki ugyanezzel a hozzáállással, tudással rendelkezik. A helyzet, ha nem avatkozunk be, így szinte kilátástalan.

Egyre inkább azt látom, az oktatást ki kell terjesztenünk a családok egészére, a felnőttekre is. Hiába tanul bármit a gyerek az iskolában, a családi tudás más szintű és tartalmú, esélytelen, hogy az iskola bármilyen pozitív hatással legyen, ha a családokkal nem kezdünk valamit.

De ki teszi ezt meg? Ki pótolja mindazt, amit a közoktatás nem adott meg azoknak, akik most családfenntartók? Amit a család nem tud átörökíteni, mert a felnőttekben hiányzik? Ki adja meg nekik azt a szemléletet, azt a tudást, ami segít nekik eligazodni a többségi társadalom törvényeiben, elvárásaiban? Ki lesz az, aki hatni képes erre, aki nem mond le róluk, hanem rávezeti őket arra, amit sosem tudtak, sosem értettek, hogy végre megszakadjon ez az ördögi kör, amiből képtelenség kitörni?  Ami visszahúzza a gyereket, és ugyanabba a felelőtlenségbe, tudatlanságba nő bele, mint amiben a szülei élnek?

Nem tudom, hol, mikor csúszott el, hogy azokat az alapvető készségeket nem sajátították el, ami az élet vezetéséhez, fenntartásához, az alapvető szabályok tartásához szükséges, de az biztos, hogy ezek a készségek ma minimálisak a szegregátumokban.

Mintha megállt volna a világ, az idő, egyszerűen semmi tudás nincs arról pl., hogy egy felszólítás után történni fog valami, ha nem tesznek semmit, esetleg,  hogy a tartozás nem tűnik el, ha nem fizetik, vagy, hogy mi az adó.   Odáig már nem is megyek el, hogy a holnapi választásokról milyen ismeretek vannak, mit tudnak arról, mi az az Európai Unió, vagy milyen tétje lehet annak, melyik párt jut be.

Sok hibát ejtünk mi is. Mert hihetetlen az elmaradás, és egyszerűen eszünkbe sem jut, hogy az, amit mi evidensnek gondolunk, az ő számukra nem az. Azt hisszük, ha roma munkatársainknak szólunk, hogy az adóbevalláshoz szükséges papírokat meg kell őrizni, az elég. Amikor az adóbevallásokat csináljuk, nem is értik, mit kérünk. Sokan azt sem, mi az az adó. Van, aki a kitöltéshez, az adókedvezményhez, a gyerekeik születési dátumát sem tudja.

Az egyik családnál megszüntették az áramszolgáltatást, levágták a villanyórát. Évek óta tudtuk, óriási a tartozásuk, nemcsak ők használták, és, bár a rácsatlakozók fizettek érte nekik, az áramszolgáltatóhoz csak a lakásfenntartási támogatásuk ment be, ami egy háztartásra szólt, és nem fedezte a megnövekedett fogyasztást. Rengetegszer elmagyaráztuk már a családoknak, nekik is, mennyire fontos a védendő fogyasztói státusz megléte, ez ad némi védettséget, így nem maradnak áram nélkül, és a kártyás villanyórát ingyen felszerelik, ha az áramszolgáltató nem várja tovább a számla kiegyenlítését. Évente egyszer kell kérelmet benyújtani. A lejárat előtt egy hónappal felszólítást küldenek. Sokan ilyenkor jönnek, együtt megcsináljuk, hiszen megértjük, ha nem tudnak olvasni, vagy nem tudják értelmezni a bonyolult űrlapokat.

De ez a család nem jött. A múlt hónapban lejárt a védendő fogyasztói státusz, kaptak erről időben hivatalos levelet, de nem tettek semmit. És egyszer csak megjelent az áramszolgáltató, és levágta a villanyórát. Amiért mindenkit hibáztatnak. Csak a maguk felelősségét nem ismerik el.

Gyakori ez. A címükre érkező figyelmeztetéseket, felszólításokat figyelmen kívül hagyják, a hivatalos levelek, csekkek, felemésztődnek abban az élettérben, ahol nincs biztos helye semminek, úgy veszik, mintha nem jött volna semmi. Amikor jön a következmény, pl. a villanyóra levágása, nem értik, miért. Tagadják, hogy jött volna bármi. Amikor utánamegyünk, kiderül, tényleg jött levél, de nem értették, és nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Kidobták, begyújtottak vele, nem érdekelte őket. Nincs tudás arra, hogy ezekre figyeljenek. Nincs felelőse a családi leosztásban a hivatalos leveleknek.

Ez hiányzik. A felelősség képessége. Az is gyakori, hogy amikor valaki kölcsönt vesz fel, elmennek egymáshoz kezesnek. Miért ne segítenének, mondják, miközben nincsenek tisztában ennek a felelősségével. A történet sokszor évek múlva folytatódik, mikor már egy behajtó cégnél van az ügy, és ha végre sikerül munkát vállalniuk, könyörtelenül megjelenik a törvény keze, és megkezdődik a fizetéslevonás a nem fizetett kölcsönért, a kezességért.

Akkor a felháborodásuk óriási. Alig lehet megmagyarázni nekik, hogy a felelősség az övéké. Hogy ők nem gondolták végig, felelőtlenek voltak.

Sokat küzdünk ezért. Vezetjük, amit csak tudunk, kinek, mikor, miben van kötelezettsége. De ez nem jól van így. Ezt nem kívülről, másoknak kellene figyelni, hanem nekik.

Úgy vannak vele, hogy majd más megoldja. Majd más kitalálja, hogyan lehet megoldani. Amikor döntenek, sosem kérnek segítséget, tanácsot. Amikor baj van, mulasztottak, akkor jönnek, hogy segítsünk, oldjuk meg.

Ezért érzem, hogy rossz volt a vonal. A rendszer, ahelyett, hogy megfelelő tudással látta volna el őket, kialakította a gyakorlatát annak, hogy megoldják helyettük a problémákat. Anélkül, hogy a fejlesztésre, a tudásátadásra lehetőség, szándék lett volna. Egy, a társadalomban működésre képtelen tömeget hozott ez létre, aminek a problémáit a mai rendszer már ekkora tömegekben képtelen megoldani. És most már hiába mondják, hogy oldják meg ők. Mert nem ebben szocializálódtak.  És nincs tudásuk, képességük rá. A felelősség hárításában lettek jók, és nem a saját tudásbővítésben, akaratban.

Azért alakult ez így, mert a segítség, amit a rendszer adott, nem fejlesztő hatású volt. Csak megoldó. Helyettük. És ma sem az. Ez az elem csak átmenetileg bukkan fel, egy-egy uniós pályázatban, és sosem éri el azokat, akiknek igazán szüksége lenne rá. Ezek a programok mindig csak azokig jutnak, akik az indikátorok teljesítését könnyen mutatják. A probléma pedig érintetlen. Évtizedek óta.

DSCF2695