Sokáig figyeltem a hierarchizálódást a közösségekben. Ezernyi dolog befolyásolja, ami településenként is más. Az alap, a nem cigány és cigány viszonylat persze nyilvánvalóan érzékelhető berendeződés mindenhol. De ez még tovább tagozódik. Őslakosnak vagy betelepülőnek lenni nem ugyanaz a falvakban. Akkor sem, ha az odaköltözés már több mint tíz éve történt. És nem ugyanaz oláh cigánynak, vagy romungronak lenni sem. Nem ugyanaz Ózdról ideköltöző cigánynak, vagy a szomszéd faluból áttelepülőnek sem.

A cigány közösségeken belül még kuszább a kép. A rangot a szegregátumokban többnyire a pénz adja. Annak a szava a meghatározóbb, akinek több van. Az iskolázottságnak nincs nagy jelentősége, a kommunikációnak annál inkább. Aki jól beszél, annak a szavára hallgatnak. Az, hogy mi a tartalma, kevésbé fontos, mint az, hogy mennyire meggyőző, tudást mutató (pedig sokszor nincs mögötte több, mint azoknak, akik hallgatják). A kapcsolatrendszer, a nagycsalád is meghatározó. Pláne, ha ott valakinél nagyobb, gazdagságot jelentő dolog, pl. autó, ékszer, telefon van. Sok esetben tudvalevő, hogy annak forrása nem legális, de ez még, bizonyos családokban tovább növeli a rangot, a bűnöző lét furcsa módon tekintélyt jelent, érzékelhetően nem elutasítást, sokkal inkább csodálatot mutatnak irányukba, amikor látogatóba érkeznek a „tesók”.

A berendeződésnek persze más szempontjai is vannak. Érdekes az elfogadó magatartás a sérült, értelmi fogyatékos gyerekek és felnőttek felé. Régebben azt hittem, a raglétra alján vannak ők, de már látom, nem így van, mindenki tudomásul veszi az állapotukat, ritka az, hogy aláznák őket, mindig van, aki figyelmezteti a többit a fogyatékkal élő állapotára. Ugyanez van az alkoholistákkal is, a közösség elfogadja, és mivel ismerik a reakciókat az ital hatására, képesek azt kezelni is. Gyakran előznek meg konfliktusokat így, akad, aki hazakíséri a részeget, mielőtt az valamibe beleszaladna. És nem hagyják az úton elesve sem.

Azt hiszem, a kirekesztésben azok a romák szenvedik el a legtöbbet, akik eltérő nemi identitást mutatnak.  Főleg vidéken. Ők mindenhol a gúny, a megvetés tárgyai. A közösségben, az iskolában, a közmunkán, az utcán. A nagyvárosokban talán kicsit könnyebb nekik. Talán, mert ott jobban elvegyülhetnek, és el is rejtőzködhetnek. Falun ez nem olyan egyszerű.

A kapcsolatrendszerünkben is van ilyen. Gyerekként még nem, serdülőként már látszott a mássága, a falu nem tudott mit kezdeni vele, végül elköltöztek, iskolát is váltottak, de az új környezet sem volt befogadóbb, visszajött hát a régi intézményébe.  A hajfestés volt az első, amit bevállalt. Nem ritka ez a fiúknál sem, divattá vált, de nála más volt, és ezt mindenki érezte. Más volt, és sajátos metakommunikáció társult mellé.  A gyerekek pedig nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Emlékszem, mikor egyszer a kisebb testvére sírva mesélte, hogy mindenki csúfolódik vele, és bántják is. „Pedig nem is buzi….csak kedves!” És tényleg az volt. Sosem verekedett, nem bántott meg senkit, ha nem is kiemelkedően, de jól tanult, szívesen szerepelt, szavalt, táncolt.

Mindig vidám volt, de tudtam, iszonyú nehéz lehet neki. Aztán elkerült tőlünk, de mindig tudok róla, ha személyesen nem is tudunk gyakran találkozni. A családdal is kapcsolatban vagyunk, valakivel ő is összefut mindig a kollégáim közül. Ahogy nőtt, vállalt fel egyre többet, szemöldökszedést, szemfestést, műkörmöt, és egyre inkább képes volt beszélni erről az egészről. Nem is tudom, hogy bírja megélni ezt az egészet ép ésszel abban a közegben, amiben van.

Közben a család is lassan elfogadta. Az anyja legalábbis mindenképp. Vitték persze orvoshoz is, aki megértette velük, ez nem visszafordítható. Együtt kell vele élni.

De hogyan? Mi vár rá? Milyen jövője lesz? Amikor a nyolcadikat befejezte, először egészségügyi szakközépbe akart menni, de a kollégium, vagy a bejárás költségei túl nagyok voltak a családi jövedelemhez, meg félt is az ismeretlentől, féltette a család is. Maradt hát ott, ahol a többi, hozzá hasonló halmozottan hátrányos helyzetű roma, a középiskolában, ahonnan kikerülve nem tudnak elhelyezkedni azok sem, akiknek jobban megy a suli, hát még azok, akiknek nehezebben.

Valamit kellene keresnünk neki. Valami lehetőséget, hogy tudjon megélni. Valami közeget, ahol be tud illeszkedni. Ahol elfogadják. Mert nem értéktelen ember. Csak más.

Vannak példák, persze. Amelyek hatnak. Egy-egy politikus, színész, énekes, aki nyíltan felvállalja a másságát, hat a világra. Egy részére. Nemzetközi és hazai szinten is. És akárhogy is van, egyre több az elfogadó hang, mint a tiltakozó. De az elfogadásra irányuló hatás, mint sok más sem, nem ér el a szegregátumokig. Meg sem érinti ezt a világot.

Úgy érzem, itt nincs esélye semmire. Nem lesz munkája, mindig kiröhögik majd, megalázzák. És nincs, aki segítsen neki megélni ezt a másságot, a lehetőségei az iskola után bezárulnak. Mert a gyerekek kegyetlen gúnyolódása még csak a kezdet volt. Ami ezután jön, az még nehezebb lesz.

Mert most semmi sem az elfogadásról szól. Cigányként is küzdenie kell, hát még így. Duplán kirekeszti a világ.

 Kép 026