A mi segítségadásunk nem csupán a krízishelyzetek elhárítását szolgálja, hanem egy afféle fejlesztő segítségnyújtás. Ami azt jelenti, hogy azért segítünk egy-egy családnak, hogy változhasson az attitűd, hogy hitet és akaratot ébresszünk a pozitív jövőkép iránt, és a saját boldogulásukhoz segítsük hozzá őket.

Ezért a változással arányosan mindig újra kell értelmeznünk a szerepünket, és mindig csak annyit segíteni, amennyire szükség van a változáshoz. Szóval, azért dolgozunk, hogy ne legyen majd szükség ránk. Persze ettől még nagyon messze vagyunk, generációs léptékben gondolkodva ez még a távoli jövőben van, de haladunk. Apró lépésekkel, nagy türelemmel, kivárva mindennek az idejét, de haladunk.

Mert ezt nem lehet sürgetni. Amikor „csak” adtunk, segítettünk, feltétel nélkül, annak az volt a célja, hogy megértsék: nem hatóságként vagyunk jelen, a mi szerepünk más, és mi tényleg meg akarjuk érteni őket. Miért ne fogadták volna gyanakvással a kívülről jövő, nem cigány embereket, akik egy számukra ismeretlen intézménytől, valami „alapítványtól” jöttek? És aki kívülről jön, az amúgy sem sok jót jelentett nekik eddig. 

Mi pedig adtunk, segítettünk, meghallgattunk, érdeklődve, próbálva közben megérteni az ő szempontjaikat, problémáikat, kapcsolataikat, életüket. Persze közben nekünk is tanulni kellett: megtanulni elfogadni azt, ami annyira más, mint amiben mi élünk, és amit eddig hittünk erről az egészről, megtanulni úgy kommunikálni, hogy abban ne legyen értékítélet, még, ha belül mást is éreztünk. Közben megértettük: rengeteg olyan dolog van, amit nem cigányként, és nem mélyszegénységben születettként nem tudhatunk. Megtaláltuk az ő tudásuk helyét ebben az egészben, és azt is megértettük, hogy csak együtt alakíthatunk ki valamiféle előremutató utat.

Egyre biztosabban látszott, hogy eredményt csak közösségformálással lehet elérni. Ennek a közösségnek mi is része vagyunk, együtt építjük, és tudom, akkor is része maradok, ha már nem kell annyit segíteni benne, mert együtt leszünk azzá, amivé válik majd ez az egész. 

Az első elmozdulásokat is a közösség hozta. Amikor ez a szétesett, egymást is folyton támadó csoport kezdte jelezni: nem jól csináljuk a segítségnyújtást. Mert így nem igazságos. Mert van, aki változik, és van, aki nem. Annak nem kellene segíteni, aki nem akar semmit lépni …. vagy visszaél a segítséggel…vagy támad bennünket. Innen, ettől a pillanattól kezdődött a fejlesztő segítségnyújtás időszaka. Aminek a szabályait velük alakítottuk ki, és alakítjuk ma is. A valamit valamiért elv alapján.

Azt az alaptézist, hogy nem kötelező velünk együttműködni, de segítséget csak az várhat tőlünk, aki nekünk is segít, mindenki érti már. Persze vannak, akiknek ez nehezen megy, de a közösség véleménye erről erősebb, mint a mi mondataink, és a rendszert teremtő közös szabályokban lassan elindult a változás. 

Nemrég egy riport készült nálunk, amikor a vendégek visszatértek a suliba, és érdeklődtem, milyen volt kint, a faluban, egyikük nevetve mondta: „már azt hittem, nem találok senkit, aki rosszat mondana magukról a faluban… de csak sikerült. A boltossal beszélve látom, nem mindenki segíti magukat.” Nevetve mondtam én is, talált volna még másokat is, mert akiknek az „üzletét” rontjuk a segítő tevékenységeinkkel, akik a többi nyomorúságából élnek, azok nincsenek túl jó véleménnyel rólunk. És nekik, mivel más eszközük nincsen, a legfontosabb az állandó „kavarás”. Lógnak a neten, és ha találnak bármit rólunk, amit negatív irányba ki lehet forgatni, azt elindítják: célzott üzenetekkel keresik meg azokat, akik még kevesebbet értenek ebből az egészből, mint ők, és lázítanak, folyton.

Pozitív dolgot sosem indítanak el, csak, amit félre lehet értelmezni, amivel feszültséget lehet gerjeszteni, amivel ellenünk lehet hangolni a többit. A szemünkben persze más a hang, ha szembesítjük őket ezzel, akkor mindig „azok” a hibásak, a hazugok, a szemetek, lemondják őket mindennek. Velünk szemben mindig igyekszenek úgy beállítani magukat, mintha ők lennének a legbecsületesebbek, a legtisztábban gondolkodók, akik pontosan értik a mi céljainkat. Aztán, ha mi nem vagyunk, jelen, akkor átfordulnak. Igazából nem is értem, mi a céljuk ezzel. Talán azt hiszik, nem tudunk mindenről? Vagy ez sem számít nekik? Bár azt hiszem, mindenhol vannak ilyen emberek. Akik attól érzik jól magukat, hogy bosszantanak másokat, szétzilálják a kapcsolatokat. Nyilván a saját nyomorult életükben van ennek is az oka. Csak sajnálom, hogy az energia, ami másra, építő dologra is használható lenne, erre pazarolódik. De már rengeteg negatív energiát átfordítottunk. Talán egyszer majd ezt is sikerül.

Most az egyik asszony tényleg messzire megy, naponta panaszkodnak rá, jön a visszahívós sms minden akciója után, hogy mit mondott, kit biztatott ellenünk, mikor követett el ő maga is törvénytelenséget, aztán kérte számon ugyanazt a másikon, mikor sértette meg a közösség írott, vagy íratlan, de leginkább íródó szabályait. De a panaszoló mondatokban van már egy gondolat, ami előre mutat: „én csak azért szólok, hogy tudjanak róla, de én már nem hallgatom meg, mit hazudozik, én magukban bízom.”

És én is bízok azokban, akik így gondolkodnak. Akik, bár most még tőlem kérik, hogy hassak erre az asszonyra, tudom, képesek lesznek ők hatni rá, a közösség erejével. Együtt. Amiben nyilván mi is segítjük őket a tudásunkkal, lehetőségeinkkel. Tudom, biztosan tudom, hogy az asszony alulmarad majd. És azt is, hogy neki is meg kell majd adni a lehetőséget, hogy újrapozicionálja magát a közösségben. Mert mind, aki itt él, része annak. Az is, aki velünk gondolkodik, és az is, aki ellenünk.

IMG_20140129_104415