A héten mutatott egy kollégám egy fotót. Az egyik programunkon készítette. Fiatal anyuka ült az asztalnál, elmélyülten színezgetve egy rajzot, teljes figyelmével arra koncentrálva, közben a kisfia, aki két év körül lehet, kiszabadítva az anyja bal mellét, szopott.

Szép fotó volt, hiszen a hangulata meghitt, de ugyanakkor sokatmondó is. Mesélt arról, hogy az anyuka még szinte gyerek, hiszen látszott, úgy éli meg a tevékenységet, ami elmaradt az életében, olyan örömmel és elmélyültséggel, ahogy azt egy gyerek tudja csak, és arról is árulkodott, hogy nem volt itt az ideje a gyermekáldásnak, mert a figyelem, aminek a gyerekre kellene irányulnia ekkor, másutt van, a gyerek most másodlagos, elviselendő dolog csupán. És persze mutatta azt is, a háttérben rajzoló gyerekekkel, hogy így, együtt dolgozva velük, talán esélyesebbek vagyunk behozni az elmaradtakból valamit, ami majd egy másfajta szülői felelősséget, mintát adhat.

Mert sokféle anya van. Nemcsak ők, akikről ilyenkor beszélünk, akik készülve az anyaságra, boldogan, testük és lelkük minden rezdülésével a gyermekükre figyelnek. Anyák napján én most nem róluk beszélnék, megteszik azt mások, hiszen a szeretet, a pozitív példák napja május első vasárnapja.  Beszélnünk kellene azonban másfajta anyákról is. Akik nem jó mintát képviselnek. Nem jó tudást örökítenek át az anyaságról, a családról, a gyereknevelésről. Legalábbis nem olyat, amiben egy gyerek biztonságban felnevelhető.

Próbálom megérteni, mi, mikor és hol csúszhatott el, és főleg, hogy rendbe hozható-e a valahogy a dolog? Az egészen biztos, hogy nem lehet azt mondani, ez az egész egy személyes döntés, személyes felelősség kérdése. Hogy ő,  az anya az egyedüli oka a bajnak. Nem azt mondom, hogy nincs személyes felelősség. De az, hogy nem értik, nem tudják másképp, az nem egy személy hibája csupán. Mert generációk óta halmozódó, egyre mélyebbre húzó problémahalmazt örökítenek át, egyszerűen nem lehetnek mások, a zsigerileg beépült szokások határozzák meg őket, úgy esnek teherbe, ahogy az anyjuk is, úgy szülnek, mint ők, és ugyanúgy viszonyulnak a gyerekeikhez, mint azt az anyjuktól, nagyanyjuktól látott minta diktálja.

Ahogy az ember egy-egy problémás családban az anya szerepét vizsgálja, a napnál világosabban látszik mindez.

Anya ő is, pl. aki tizennégy évesen szült, gyerekként lett anya, de már nem érdekli igazán, otthagyta a kicsit az apjánál, most épp a kábítószer és a prostitúció határán áll, talán még nem billent át végérvényesen a rossz oldalra. De ha vissza is sikerül téríteni, az anyaság mást jelent számára, mint amit a legtöbben értünk rajta, és a gyermekének sosem tudja visszaadni azt az időt, amit elvett tőle. És ő is anya, aki most börtönben van, mert prostituálta gyereklányait, akikben ki tudja milyen lelki sérüléseket okozott mindez, milyen anyák lesznek majd, képesek lesznek-e mások lenni, bár kikerültek abból a közegből. Ő is az, aki még most sincs abban a korban, hogy szüljön, de most egyhónapos a kicsije, a nagyobbik három éves, ír, könyörög segítségért, majd pár óra múlva látom a facebookon a fotóit, árulja magát, igen, ez az, amivel nem tudunk mit kezdeni, az életvitelszerűen bűnözésből élő családok, anyák, akiknek gyermekei megállíthatatlanul jutnak ugyanarra az útra, mint szüleik.  Meg ő is anya, akinek felelőtlenül viselt terhessége minden bizonnyal sérült babával zárult,  segítséget kér, hogy nem tud mit adni enni a gyerekeknek, majd amikor megkapja, pénzzé teszi, és cigarettát, meg kávét vesz rajta, nem törődve tovább azzal, mit esznek majd a kicsik. És igen, ő is anya, akik gyerekként kezdett szülni, hármat is szült sorban, majd úgy hagyta el őket, mintha köze sem lenne hozzájuk, és ment el mással, akivel „bulisabb” az élet.

Sorolhatnám hosszasan az ilyen negatív példákat. Talán nem is illő ez anyák napja környékén. Mégis, kell, kellene őszintén beszélnünk erről is. Talán nem is annyira miattuk, az anyák miatt. Hanem a gyerekeik miatt. Akik ezzel az átörökített mintával alapítanak családot, és jutnak még mélyebbre a nyomorúság, a mélyszegénység, a tudatlanság és esélytelenség örvényében. Nem egyedi esetekről beszélek, ritka helyzetekről, hanem jelenségről, olyan családokról, ahol sok gyerek születik és nő fel. Ahol nincs meg az anyaság pozitív mintája. Ahol nem lehet megértetni, hogy terhesen ne cigarettázzon, vagy a szobában, ahol a pici van, ne dohányozzanak. És talán még ez a legkevesebb. Ahol nincs tudás a gyerek fejlődéséről, fejlesztéséről, megfelelő táplálásáról. Ahol felnőnek persze, de úgy, hogy sosem mesélnek vagy énekelnek nekik, ahol azokat a kommunikációkat, motivációkat veszik át, amit látnak, és úgy, ahogy látják. Ahol azt élik meg, hogy nincs mindig mit enni, hogy nincs miben mosdani, és nem is fontos annyira, ahol nem lesz gyógyszer, ha megfázik, ahol nincs személyes élettér, játék, tulajdon, ahol csak úgy történik minden, ahol nincs tudatos tervezés, ahol majd lesz valahogy, ahol már minden mindegy. Az anyaság is.

Elvenni őket az anyáktól? Kiemelni a családokból? Csak ott látom ezt indokoltnak, ahol életvitelszerű a bűnözés. Mert azt a kört nem lehet máshogy megtörni. És persze ott, ahol tényleg veszélyben vannak a gyerekek.

A többinél? Nem lesz jobb. Az állami gondozás sem képes megoldást nyújtani. Akik bekerülnek, már olyan sérülésekkel rendelkeznek, amit nem tud eltüntetni bennük az a rendszer sem. Szöknek, majd végül gyökértelenül kikerülve az életbe jutnak ugyanoda vissza, ahonnan kiemelték őket, a nyomorúságba, és élnek ugyanúgy, mint a szüleik. A kör csak pár szerencsés gyereknél szakad meg.

Május elsején arcot festettünk a majálison a gyerekeknek. Néhány nagyobb gyerek is sorba állt. Kitörő örömmel üdvözölt egyikük, igen, emlékszem rá, az apja megölte pár éve az anyját, akkor kerültek a rokonokhoz. Kérdeztem, mi van vele. Egy lakásotthont emlegetett, nemrég kerültek oda, nem, nem jár iskolába, majd jövőre. A karját nyújtja, arra rajzoljak. Vagyis írjak. Hogy „Norbi”- ezt írjam rá, kéri. A többiek nekibuzdulnak. Mind akarja a fiúja nevét a karjára. Az utolsó lány, azt mondja: “nekem azt tessék írni, hogy Anyu”. Kérdezem, ő is a lakásotthonból jött-e? Nem, mondja, ő nevelőszülőnél van. „És ez az Anyu, melyik?”- kérdezem. „Az otthoni, vagy a nevelőszülős?”. Kicsit elgondolkodik. „Legyen inkább a nevelőszülős.” –mondja. „De ezt úgyis csak én tudom.” Igen, ezt csak ő tudja. Vajon melyik anya mintáját viszi tovább? Melyik lesz az erősebb?

Azt hiszem, erre is kellene figyelnünk végre. Azokra az anyákra, akik nem elég jó anyák. Őszintén beszélni erről, és megoldásokat keresni. Mindenkinek, akinek dolga van velük. Ami eddig volt, nem elég ahhoz, hogy az anyaság felelősségét megtanítsuk. Mert sokuknál hiányzik. Nincs átörökíthető minta. Nekünk kell segítenünk, hogy ahol nincs, ott legyen.

Miattuk és értük írtam ezt most, anyák napjához közeledve. Értük, a leendő anyákért.

Kép 021